Cullen's Anatomy XXIV. Fejezet

Sziasztok!

Meg is jöttem a következő fejezettel. Ebben végre fény derül arra a bizonyos válaszra, amire a kérdés már az előző fejezetben fel lett téve, valamint egyéb események is jelen lesznek majd ebben a részben, amik remélem, mind tetszeni fognak. Ez amolyan átvezető fejezet lesz egy eseményhez, amire szerintem már mindenki nagyon vár. Jó olvasást!

Puszi! Carly

(Esme szemszöge)

Alig hittem el, amit a saját fülemmel hallottam. Én, mint a felesége? Én, mint…Dr. Cullen? Csak mosolyogtam, miközben újra és újra kimondtam magamban a szót, amit akármennyire is ajkaimra akartam formálni, most még sem ment. Mintha az izgalom a hangszálaimra ült volna, ami miatt a szavaim nem szállhattak szabadon.

-Igen-mosolyogtam végül örömmel a hangomban, mire azonnal láttam, amint szerelmem arca is megkönnyebbül ennek az apró szónak a hatására.-Persze, hogy igen-öleltem volna meg, ám amint megpróbáltam felülni, a csípőmbe nem is egy, hanem négy éles fájdalom hasított. Azonnal felszisszentem erre az érzésre-Áu!

-Ne mozogj!-nyomott vissza puhán az ágyba, és még örömén át is hallatszott az aggodalom a hangjában.-Hamarosan hat a gyógyszer, és jobban leszel.

-Nincs semmi gond-legyintettem, amint ismét kényelembe helyezkedtem.-Jól vagyok-biztosítottam erről, mire szerelmem arca ismét mosollyal telt meg.-Menyasszony vagyok-ámultam el ismét immár hangosan, mire Carlisle finoman a bal gyűrűsujjamra húzta a minket összekötő ékszert.

-Az én csodaszép menyasszonyom-hullajtott finom csókot ajkaimra.-El sem hiszem…

-Én sem-kuncogtam alig hallhatóan.-Annyira hihetetlen mindez. Én, mint Dr. Cullen…

-Te, mint Dr. Cullen-hajolt ismét hozzám, majd ajkait lassan ismét összeforrasztotta az én ajkaimmal. Amint puhán újra és újra összesimultak, mintha minden maradék kín is elmerült volna a semmiben. Semmihez sem volt fogható…

-Sziasztok!-hallottam meg anya hangját, mire mind a ketten ráemeltük mosolygó pillantásunkat.-Megjöttünk!

-Szia, anya!-köszöntöttem örömmel a hangomban, és amint beljebb lépett, megláttam a mögötte álló apámat, Liliant és Henry-t is, valamint a kis Jaspert, aki amint szintén észrevett, azonnal hozzám sietett.

-Esme, jól vagy?-pillantott rám aggódva csillámló szemeivel.-Lilian nagyi mondta, hogy hatalmas tűkkel szúrkáltak, és hogy emiatt fájni fog a lábad, és nem tudsz majd járni, és…

-Nincs semmi gond, kicsim!-simítottam meg szőke hajacskáját, amitől láthatóan megnyugodott.-Jól vagyok, és hamarosan haza is mehetek. Mindösszehárom napig kell itt maradnom.

-De örülök!-ölelt meg azonnal, mire én óvatos mozdulatokkal öleltem viszont apró kis testét.

-Esme, mi az ott az ujjadon?-kapta kezeit hirtelen a szája elé anyu, amint meglátta a bal kezemen díszelgő ékszert.-Uram Isten, hadd nézzem!-szaladt hozzám örömködve, mire Jasper picit arrébb állt, hogy anyám mellém léphessen.-Megkérték a kezedet?

-Igen-válaszoltam szelíd mosollyal az arcomon, amire minden szerettem a kórteremben szinte azonnal elmosolyodott.

-Jaj, drágám, ez fantasztikus-nyomott puszit a homlokomra büszkeséggel a hangjában.-És mikor?

-Néhány perce-nevettem alig hallhatóan.-Pont, mielőtt jöttetek.

-Gratulálok, fiam!-hallottam meg Lilian örömteli hangját, miközben lágyan megölelte Carlisle-t.-És neked is, Esme, annyira örülök, hogy a családunk része leszel-lépett hozzám őszinte csillogással a hangjában.

-Köszönöm, Lilian!-pillantottam rá mosolyogva.-Nekem is megtiszteltetés, hogy a Cullen család része lehetek.

-Én is gratulálok!-állt meg az ágyam előttem Henry.-Mióta csak élek, azóta arra vártam, hogy a fiam egyszer egy csodás nőt vegyen majd feleségül, és hogy boldognak lássam. Mikor megismertelek…én már akkor tudtam, hogy te leszel az a hölgyemény-mosolyodott el Ő is, mire éreztem, amint a sokfelől érkező bók hallatán az arcom azonnal vörösbe borult. Mindössze egy ember nem szólt semmit…az édesapám.

-William-bökte szelíden oldalba anya, mire Ő is azonnal rájött, hogy mondania kell valamit.

-Meglepődtem-ült le az ágyam szélére, miközben lassan kezeibe vette a gyűrűt viselő bal kezemet-, hiszen még csak most nőttél fel. Még csak nemrég voltál tizennyolc, még csak alig mentél el az orvosi egyetemre, még csak…Te az én kislányom vagy-simította meg az arcomat a könnyeivel küzdve, mire éreztem, amint az én szemeimbe is könnyek szöknek.-Örülök, hogy férjhez mész. Őrülök, hogy ez a csodás ember lesz a párod-vallotta be őszintén-, de nehéz lesz elengednem téged.

-Nem kell elengedned-simítottam végig a karját.-Én mindig itt leszek neked, hisz tudod; attól még, hogy férjhez megyek, a lányod maradok. Ezen semmi nem változtat-mosolyodtam el lágyan, mire Ő szintén mosollyal az arcán hullajtott apró puszit fáradt homlokomra.

-Szeretlek, kicsim!-pillantott rám megnyugvással a szemeiben.-Legyetek boldogok!

-Köszönöm, apa!-öleltem volna át, ám amint fel akartam emelkedni, a csípőmbe hatoló fájdalom, ismét megállított.-Áu!

-Bocsánat, bocsánat!-nyomott vissza lágyan a párnák közé.-Nem akartam…

-Semmi gond-nevettem fel halkan.-Ma már eljátszottam ezt egyszer, és túléltem. De már kaptam fájdalomcsillapítót, ami hamarosan hatni fog.

-Mit jelent az, hogy megkérni a kezét?-szólalt meg ekkor Jasper vékony kis hangon, amire mindenki alig hallhatóan felnevetett. Mi itt lelkesedünk mindannyian, miközben a család legkisebb tagja azt sem tudja, mi miatt örül ennyire ez a sok ember.

-Tudod, az azt jelenti-álltam neki magyarázni.-, hogy két ember annyira szereti egymást, hogy egy életre összekötik a saját életüket. A pár női tagja gyűrűt kap-mutattam meg neki az enyémet-, a férfi pedig ezt követően feleségül veszi Őt egy szép napon, és onnantól kezdve semmi nem választhatja el őket.

-Akkor ti most összeházasodtok?-pillantott ránk kíváncsian, mire Carlisle és én azonnal elmosolyodtunk.

-Igen, Jasper-simította meg pici vállát szerelmem.-És tudod, mire gondoltam?-guggolt le hozzá mosolyogva.-Arra, hogy mi lenne, ha majd te hoznád a gyűrűket oda, ahol majd feleségül veszem Esme-t. Ez egy hatalmas feladat, másra nem merném rábízni-borzolta össze játékosan szőke tincseit, amire Jasper lelkesen bólogatni kezdett.

-Jaj, de jó! Nálam lesznek a gyűrűk; nálam lesznek a gyűrűk!-ugrált fel s alá a kórteremben, amire mindenki nevetni kezdett, aki csak látta Őt. Hihetetlen volt, hogy milyen apróságokért képes ennnyire lelkesedni.

-Micsoda öröm van idebent-hallottam meg Addison hangját az ajtó felől, mire alig hallhatóan felnevettem meglepett arcán.-Jó napot, Dr. Addison Montgomery vagyok!-mutatkozott be mindenkinek, mivel a szobában rajtam és Carlisle-on kívül senki nem igazán ismerte.-Esme mentora, és Carlisle legjobb barátjának a felesége.

-Örvendünk, Dr. Montgomery!-rázott vele kezet Henry.-Én Henry Cullen vagyok, Carlisle édesapja. Ő pedig a feleségem, Lilian-mutatta be őt is.

-Lilian, Henry, örülök, hogy megismerhetem önöket-mosolyodott el őszinte udariassággal, majd néhány pillanat múlva apu is elé lépett.

-Én pedig William Platt vagyok-nyújtotta oda a jobb kezét-, Esme édesapja, és Ő itt mellettem a feleségem, Elizabeth.

-Nagyon örvendek, doktornő-mosolyodott el anya.-Esme sokat mesélt már önről, és csupa jót. Minden bizonnyal nagyszerű orvos.

-Köszönöm, Elizabeth!-nevetett fel alig hallhatóan, miközben lassan a vidáman ugráló kis Jasper-hez fordult.-Te meg minden bizonnyal Jasper vagy. Emlékszek ám rád még nagyon pici korodból. Itt születtél öt éve. Milyen nagyra nőttél-simította meg a kezecskéit, amire Jasper azonnal elmosolyodott.

-Nagyot nőttem, mindenki ezt mondja-húzta ki magát büszkén.

-Hatalmas a család, mit ne mondjak-nevetett fel ismét, miközben lassan közelebb sétált hozzám.-Ennyi szeretet közt, minden bizonnyal gyorsan gyógyulsz majd.

-Minden bizonnyal-mosolyodtam el kissé kimerülten, ám amint ismét rám pillantott, nem telt bele fél percbe sem, mire feltűnt neki az ujjamon díszelgő apró ékszer.

-Istenem, hát megtette?-lelkesedett fel hirtelen, amire ismételten csak bólogatni tudtam.-Ez nagyszerű! Hisz ez…ti lesztek a sebészet új házaspárja.

-Nagyon úgy néz ki-nevetett fel Carlisle mosolyogva, mire Addison boldogan megölelte Őt.

-Tudtam, hogy hamarosan megteszed-pillantott Carlisle-ra örömmel a hangjában.-Tudtam, hogy nem bírsz már sokáig várni ezzel, ismerlek!-bizonygatta sejtéseit, amire Carlisle alig hallhatóan felsóhajtott.

-És mikorra tervezitek az esküvőt?-fordult hozzám anya, amire nem is tudtam, mit válaszoljak.

-Én…még nem is gondolkodtam ezen-vallottam be őszintén.-Mondjuk én mindig is tavaszi esküvőről álmodtam, amikor minden megújul, és ami csodás szimbóluma egy esküvőnek.

-Akkor legyen tavasszal-vágta rá azonnal Carlisle, miközben hozzám visszasétálva egy apró csókot hullajtott ajkaimra.-És azon belül mikor szeretnéd? Akkor tartjuk, amikor csak akarod.

-Szerintem a március a tavasz legszebb hónapja-válaszoltam némi gondolkodás után.-Viszont, ha én dönthetek a hónapról, szeretném, ha te döntenél a napjáról-pillantottam szerelmem tengerszín szemeibe kérlelően.-Ne én mondjam ki a végszót mindenről, ez a kettőnk napja lesz, nem csak az enyém.

-Rendben van-merült el a gondolataiban, majd néhány pillanat múlva ismét rám nézett.-Mit szólnál március 18-hoz?-ajánlotta, majd folytatta.-Tudod…ez a nap fontos az életemben, mert…ezen a napon született a nővérem. És ha már nem lehet itt velünk az életben-sóhajtott fel halkan-, szereném, ha így emlékeznénk meg rá.

-Ez csodás dolog lenne-simítottam meg az ágyamon pihenő kezét, mire azonnal elmosolyodott.-Nincs semmi ellenvetésem.

-Jaj, kisfiam-simította meg a vállát Lilian-, ez nagyon szép tőled. Lilly biztosan örül ennek, bárhol is legyen most.

-Én is ezt remélem, anya-vette kezeibe eddig vállán pihenő kezeit, nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak

Bárcsak ismerhettem volna Lilly-t. Bizonyára nagyszerű ember volt, hiszen akinek ilyen szerető családja van, az nem lehet rossz ember. Nem is beszélve erről a csodálatos kisfiúról, akit sajnos itt kellett hagynia a világon a nélkül a szeretet nélkül, amit eddig Ő adott neki. Csak azt remélhettem, hogy most egy olyan helyen van, ahol jobb neki, mintha gépekre kötve feküdne a kórházban.

Ebben a pillanatban gondolataimból Carlisle csipogójának hangja szakított ki, aminek ütemes jeléze most kötelezően elszólította mellőlem, mint traumás orvost.

-Sajnálom, mennem kell!-nyomta ki a készüléket.-Sietek vissza!-fordult vissza hozzám egy apró csókra, majd hatalmas léptekkel indult útnak a traumás osztály felé.

(Carlisle szemszöge)

-Szívást!-pillantottam Dr. O’Malley-re, aki rezidensként segített nekem gázolásos balesetnél. Szerencsétlen nőn áthajtott egy autó, és az illető még csak meg sem állt neki segíteni. Felháborító milyen emberek vannak.-Megpróbálom elállítani a vérzést a pulmonális artériánál, kérem a szorítót!

-Itt van, Dr. Cullen!-adta a kezembe Dalia az említett eszközt.

-Nem áll el a vérzés-csóváltam meg a fejemet tehetetlenül.-Még több szívást!

-A vérnyomás esik-pillantott rám Dr. O’Malley.

-Gézt kérek, és nullás vért!-utasítottam egy másik nővért, aki már fel is telefonált a vérbanknak az utóbbi kérésemért.-Ez a nő nem fog itt meghalni.

-Lassan stabilizálódik-emelte szemeit ismét a monitorra George.-Vérnyomás 120/80, de még mindig aritmiás.

-Mindjárt megvan-koncentráltam, és néhány pillanat múlva meghallottam a normál szinuszritmus megnyugtató hangját.-Sikerült.

-Gratulálok, Dr. Cullen!-nézett rám őszinteséggel a hangjában Dr. O’Malley.-És nem csak a műtéthez.

-Maga meg miről beszél?-pillantottam rá csodálkozóan, amint a vérzést csillapító most már szükségtelen gézdarabokat eltávolítottam a betegből.

-Hallottam az eljegyzésről-válaszolta kissé semlegesen.-Tudja, itt a pletykák nagyon gyorsan terjednek.

-Igen, tudom-bólintottam.-És köszönöm! Ezek szerint a műtőben mindenki tud már róla…

-Igen, Doktor Úr-bólintott Dalia.- És én is szeretnék gratulálni Önnek! Nagyszerű párt alkotnak Dr. Plattel.

-Köszönöm, Dalia!-mosolyogtam a maszkom mögül.-Igazán kedves…

-Dr. Cullen, szüksége van még a nullás vérre?-pillantott rám vissza a telefonnál álló másik nővér.

-Igen, de a kórterembe vitesse, és majd ott bekötjük neki-válaszoltam. Szüksége van némi vérpótlásra, de egyelőre stabil az állapota.

-Akkor szólok a vérbanknak-biccentett aprót, miközben ismét elkezdte bepötyögni a vérbank számkódját a telefonba.

-És szabad megkérdeznem-folytatta bátortalanul George-, hogy mikor lesz az esküvő?

-Márciusban-válaszoltam.-Március 18-án.

-Az elég közel van, Dr. Cullen-jegyezte meg finoman Dalia.-Lesz idejük ennyi idő alatt mindent megszervezni? A legtöbb templomba már fél évvel előtte időpontot kell foglalni.

-Erre nem is gondoltam-ötlött eszembe.-Azt hiszem, lesznek még itt szervezési malőrök…

-Viszon-folytatta-, ha megengedni… ajánlanám a kórházi kápolnát. Ide nem kell semmilyen időpont, csak fel kell kicsit díszíteni.

-Ez nem is rossz ötlet-pillantottam rá elismerően.-Mindenképp megfontolandó, de előtte még beszélnem kell erről Dr. Plattel. Nélküle nem szeretnék dönteni…

-Hogyne, ez természetes-mosolyodott el szintén.-És egyébként, hogy van a doktornő? A műtét híre is elterjedt az utóbbi időben.

-Viszonylag jól-válaszoltam örömmel a hangomban.-Jól viselte a műtétet, bár van némi fájdalma, ami természetes. De néhány napon belül otthon is lehet.

-Oh, ez remek-jegyezte meg George is.-Ha nem bánja, én is szeretném meglátogatni-hozta szóba óvatosan-, hiszen a… barátom. De csak, ha nem bánja.

-Dehogy, menjen most-biccentettem a műtő ajtaja felé.-Én ezt befejezem egyedül, addig lesz ideje beszélgetni vele.

-Köszönöm, Dr. Cullen!-nézett rám hálásan, majd némi hezitálás és meglepettség után lassan el is indult a műtő kijárata felé.

-Nos-szólaltam meg ismét-, ideje összevarrni ezt a szegény nőt-sóhajtottam fel alig hallhatóan.- El sem hinné az ember, micsoda alakok vezetnek autót, akiknek semmi felelősségérzetük nincs, aztán…itt az eredménye.

-Való igaz-helyeselte Dalia, miközben lassan nekiálltam, hogy összeöltsem a műtőasztalon fekvő hölgy összezúzódott mellkasát.-Az ilyeneknek el kéne venni a jogosítványát, és börtönbe kéne zárni.

-Valaki nem tud esetleg valamit arról, hogy a rendőrség megtalálta-e a gázolót?-néztem körbe, de a válasz mindenkitől csak egy fejcsóválás volt.-Kár…szívesen a szemébe mondanám a magamét-jegyeztem meg hangosan, miközben lassan befejeztem a műtét utolsó mozzanatait is…

(Esme szemszöge)

-Köszönöm, hogy segítesz, Addison!-pillantottam rá hálásan, miközben nagyon óvatosan átsegített engem egy tolószékbe. Még a gyógyszerekkel az szervezetemben is rettenetesen fájt minden mozdulat, de nem nagyon szerettem volna kimutatni, különben azt, amire készülök, nem tehettem volna meg.-Annyira szeretném látni Alice-t, muszáj látnom Őt!

-Elhiszem-tette át az infúziómat a tolókocsira rögzíthető tartóba, miközben lassan elindult velem az onkológia felé.-Ráadásul lehet, hogy most mentetted meg egy öt éves kislány életét, úgyhogy büszke lehetsz magadra. Nem mindennapi orvos vagy-pillantott rám őszinte csodálattal, amitől azonnal elmosolyodtam.

-Köszönöm!-nevettem fel alig hallhatóan.-Csak remélem, hogy igazad lesz, és Alice hamarosan normális életet élhet, mint bármelyik kisgyerek-sóhajtottam fel halkan.-Látnom kell, hogy van értelme annak, amit csinálok…

-Hogyne lenne-simította meg a vállamat biztatóan.-Mi mind azért lettünk orvosok, hogy életet mentsünk. Az életmenésnek pedig mindig van értelme…

Teljesen igaza volt. Nem is értettem, mi miatt ingott meg a gyógyításba vetett hitem egy pillanatra, talán amiatt, mert egy ilyen komoly betegséggel szemben indítottam harcot, aminek a túlélői elég kevés számban találhatók meg a világon; de nem szabad elveszítenem a gyógyításba vetett bizalmamat. Hiszen, mint mondta…amiatt lettem orvos, hogy életet mentsek. Még akkor is, ha mindenkinél nem járhatok sikerrel.

-Itt is vagyunk-állt meg azelőtt a kórterem előtt, ahol még a műtőnél is sterilebb körülmények találhatók. Benne mindenhol maszkos emberek álltak, köztük Alice szülei, egy maszkos nővér, és még én is az arcomra helyeztem egy kék maszkot, ami meggátolja majd, hogy bármilyen fertőzést vagy betegséget átadjak Alice-nek, ami a kórházban rám találhat. A mellkasába vezető három cső egyikébe ott folydogált a tőlem levett csontvelő, a másikba pedig sóoldatos infúziót vezettek, amibe különböző fájdalomcsillapítókat és gyógyszereket adagoltak az egy hetes kemoterápia okozta kellemetlen tünetekre. Az pici arca pedig… rettenetesen elgyötört volt; szinte már élettelenül elgyötört.

-Szia, Alice!-köszöntem neki a maszkon át, mire azonnal rám villantotta fáradt mosolyát. Sokkal jobban ki volt merülve, mint az elmúlt egy hétben.-Hogy vagy, kicsikém?

-Fáj a mellkasom-suttogta alig hallhatóan-, és a hasam is.

-Ma nincs valami jól-szólalt meg mellettem az édesanyja.-Már nagyon kimerült, alig eszik valamit, már ha eszik egyáltalán. Annyira aggódom miatta…

-Alice, muszáj enned-simítottam volna meg az arcát, ám rájöttem, hogy ez a jelen helyzetben nem a legjobb ötlet, így visszahúztam a kezemet.-Ha nem eszel, legyengülsz, és akkor mi miatt küzdöttél ennyi időn át?

-De minden kijön belőlem-válaszolta erőtlenül.-Nem akarok…többet hányni.  

-Ahhoz, hogy meggyógyulj, enned kell-ismételtem el komolyan.-Emlékezz a mókusos matricára! Szeretnél olyan lenni, mint egy kis mókus, igaz?

-Igen-bólintott aprót, ám mielőtt folytathatta volna, minden levegője elfogyott.

-Most pihenjél!-mosolyodtam el ismét, ám amint megpróbáltam kicsit előrébb hajolni, a fájdalom bár tompábban, de mégis belém hasított.-Majd még jövök hozzád-csuklott meg a hangom, amit Addison azonnal észre is vett.

-Most mennünk kell!-szólalt meg helyettem, mivel tudta, hogy én nem fogom önmagamtól rászánni magam a búcsúzásra. Szívem szerint itt lettem volna egész nap.-A doktornőnek még erős fájdalmai vannak, neki is szüksége van némi pihenésre.

-Természetesen-bólintott egyet Mr. Brandon.-Gyógyuljon, Dr. Platt!

-Köszönöm, Mr. Brandon!-pillantottam rá hálásan, majd miután Addison elindította a tolókocsimat, hamarosan már úton is voltunk a transzplantosztály felé.

-Jól vagy?-hajolt hozzám közelebb aggódva, amire alig hallhatóan felsóhajtottam.

-Jól-válaszoltam.-Hidd el, ha a szüleim és Carlisle nem unszolnának pihenésre, már most dolgoznék-kuncogtam fel halkan, mire szinte láttam, amint lemondóan megcsóválja a fejét.

-Te nem változol-simogatta meg fél kézzel a vállamat, mire nem bírtam megállni, hogy ezen el ne mosolyodjak. Addison néha olyan, mintha anyukámat hallanám.-És…merre van most a nagy család?

-Mind elmentek a városba-nevettem örömmel a hangomban.-A szüleim még nem látták Seattle-t, így Lilian és Henry megmutatja nekik. Anya majd hoz valami finomat enni, és…mind együtt leszünk.

-Esme!-hallottam meg a nevemet valamerről.-Esme, jól vagy?-állt meg előttem George kissé kimerülten, mire Addison megállította a kerekesszékem.

-Jól, nincs semmi gond-simítottam meg a kezét, amivel a tolókocsi szélére támaszkodott.-Valami baj van?

-Nem, nincs-szusszant fel, majd fél pillanat múlva már folytatta is.-Jó napot, Dr. Montgomery!

-Jó napot, Dr. O’Malley!-köszönt vissza, amint gyorsan kinyomta az éppen megszólaló csipogót.-Nekem most mennem kell a szülészetre. Visszavinné Esme-t a kórtermébe, ha megkérem?-pillantott rá, majd rám, amire George azonnal rábólintott.

-Hogyne, Dr. Montgomery-állt a tolókocsim mögé.-Menjen csak!

-Köszönöm!-nézett rá hálásan, majd egy „Jobbulást!” pillantást követően, sietve indult útnak a szülészet felé.

-Bocsánat, hogy lerohantalak!-indította el a kerekesszékemet a megadott irányba, amire aprót legyintettem a kezemmel.

-Nem rohantál le-emeltem rá a szemeimet .-Mi van veled? A múlt héten alig láttalak…

-Ha hiszed, ha nem, a vőlegényeddel dolgoztam a traumán-nevetett fel halkan kihangsúlyozva a vőlegény szót, ami így nem kerülhette el az én figyelmemet sem.-Igen, hallottam az eljegyzésről…

-Sajnálom, hogy nem mondtam hamarabb-pillantottam rá megbánóan.-Csak még én is annyira…el sem bírom hinni-mosolyogtam csillogással a hangomban.-Annyira új mindez…

-Semmi gond-állította meg a tolókocsim, amint a kórtermemhez értünk.-A lényeg, hogy boldog vagy, nem igaz?

-De-bólintottam lelkesen-, annyira, mint még soha…