Cullen's Anatomy XV. Fejezet

Sziasztok!

Meg is hoztam a legújabb fejezetet, aminek témája a nyár miatt kicsit furcsa, hiszen ebben a fejezetben a Karácsony játszik majd főszerepet, és az ez utániban is, ám utána igyekszem majd utolérni magam az évszakokat illetően, és hamarosan már tavaszban meg nyárban leszünk, ami már nem annyira zavaró. Remélem, mindenkinek tetszeni fog!

Puszi!

Carly  

(Carlisle szemszöge)

-Beszéltem anyámmal-szólaltam meg, miután mindketten kiértünk a kórteremből-, és mondta, hogy Jasper is velünk ünnepli a Karácsonyt. Az apja ma „adta le” náluk, mintha nem lenne más, mint valamilyen tárgy-forgattam meg a szemeimet kissé dühösen, mire Esme azonnal megsimította a vállamat.

-Semmi gond-pillantott rám palaszín szemeivel.-És sajnálom, ami Jasperrel…mostanában történik. Szegény fiú…

-Az apja, James tehet róla-sóhajtottam alig hallhatóan.-Sosem értettem, Lilly mit akart ettől az embertől, nem volt más már akkor sem, mint egy…ah, nem is mondom ki-legyintettem.-De mióta a nővérem meghalt…még annyira sem illethetem semmi jóval.

-És Jasper miként viszonyul hozzá?-simította meg a kezemet.-Szeret vele lenni?

-Jelenleg mindenbe megpróbál kapaszkodni, ami emlékezteti az anyjára, mint ahogyan azt te is tapasztaltad-pillantottam a föld felé.-James pedig ilyen neki, emiatt amikor vele van, boldognak tűnik. Az más kérdés, hogy az apja annyira elfoglalt és arrogáns, hogy mindössze kéthavonta egyszer elviszi magához Chicagóba, hogy megmutassa neki az életcélját…szerinte egy nap majd Jaspernek kell átvennie a cége irányítását.

-Ez annyira rettenetes-simított bele a hajába.-Kihasználja Jasper gyászát, hogy közel édesgesse az Ő világához. És bár ítélkezni sem akarok látatlanban, de gondolom, régen sem volt jó apa…

-De nem ám-fújtam aprót.-Lilly szinte egyedülálló anya volt, vagy inkább úgy mondom…én inkább voltam apja Jaspernek, mint James valaha is lesz, pedig én is mindössze kéthetente láttam Őt, mikor Lilly elhozta. Szerintem még azt sem tudná megmondani, mi a fia kedvenc meséje, mert sosem ült le vele megnézni egyet sem-teltek meg a szemeim könnyekkel-, én viszont volt, hogy amíg anyámék a nővéremet győzködték, hogy költözzön inkább vissza Seattle-be, órákon át néztem vele a Verdákat vagy a Thomas a gőzmozdonyt. De Lilly-t nem lehetett meggyőzni semmiről sem…

-Tényleg sajnálom-állt meg előttem, miközben karjaival a nyakamat átfonva ölelt magához-, ami veletek történt, az soha nem lehet kiheverni. És bár nekem nincs testvérem, szeretném, ha tudnád, hogy én mindenben melletted állok, ami neked, Jaspernek és a szüleidnek segíthet. Bármit megteszek…

-Értem nem kell semmit tenned-simítottam meg a haját, majd lassan én is magamhoz öleltem.-Mindössze arra kérlek, amire akkor is, amikor bemutattalak a szüleimnek…légy ma este egy kicsit Jasper anyukája.

-Ezer örömmel-húzódott arcára szelíd mosoly, majd egymás kezét fogva indultunk el az öltözőink felé.

Hamarosan el is indultunk, hogy mindent előkészítsünk a mai nagy alkalomra, ami most egyáltalán nem ígérkezett se nem átlagosnak, sem éppen izgalommentesnek egyikünk számára sem. Ez lesz a mi első közös Karácsonyunk, a mi első közös ünnepünk; ami mostantól kezdve mindig a lelkünkben él majd, és ha már nem csak ketten leszünk…majd elmesélhetjük, milyen volt ez az első alkalom.

Nem mellesleg ma találkozom először Esme szüleivel is, ami miatt picit idegesebb voltam, mint szoktam, de afelől semmi kétségem nem volt, hogy akiknek ilyen fantasztikus lányuk van, mint az én Esmém, azok nem lehetnek rossz emberek…nem tudtam volna őket rossznak elképzelni.

-Rendben, nincs más dolgunk, mint megcsinálni a vacsorát, és még néhány ajándékot becsomagolni-mondta komolyan.-A szüleid mikorra jönnek?

-Ötre-nyitottam ki neki a kocsim ajtaját.-Fél ötkor indulnak, de hamar itt lesznek, nem kell sietniük…A tieid?

-Fél hat körül érnek Seattle-be -pillantott rám.- A repülő ötkor száll le, de mire ideérnek, az minimum fél óra.

-Akkor még van némi időnk-pillantottam a karórámra.-Mindössze három rövid óra, de szerintem ha ügyesek vagyunk, mindennel végzünk addig. Kell még venni valamit a boltban?

-Azt hiszem, nem-mondta elgondolkodva, majd néhány pillanat után folytatta.-Igen, biztosan mindent megvettünk.

-Akkor induljunk!-indítottam be az autót, mire pillanatok múlva már úton is voltunk a Seattle melletti fenyves felé.

A mai nap folyamán esett friss hó szinte mindent elfedett, mintha ismét porcukorral hintették volna be a város minden kis részét, ami miatt még azt is alig lehetett látni, merre van az erdő. A horizonton úszó fehér fellegek szinte egybeolvasztották az eget és a földet, mintha nem létezett volna határa, és amint ismét elkezdett hullani néhány hópehely, a halványan derengő napsugarak is visszavonultak a fellegek mögé. Mindig is lenyűgözött a téli Seattle látványa, de valami miatt ezen a télen…mintha minden jégkristály szebben csillogott volna.

-Még maradt két és fél óránk-szólaltam meg, amint leparkoltam a kocsit.-Kicsit lassabban tudtam csak haladni a hó miatt, annyira sajnálom-emeltem rá szemeimet bűnbánóan, hiszen tudtam, hogy ennyi idő alatt nem könnyű hét emberre megfőzni az ünnepi vacsorát. Nekem legalább is nem menne…

-Nincs semmi gond-simította meg az arcomat-, majd együtt mindent elintézünk. Mi lenne, ha te csomagolnál, amíg én nekiállok a főzésnek, utána meg majd besegítenél…ha ez így megfelel.

-Semmi kifogásom nincs ellene-nyomtam apró csókot ajkaira, majd miután mindketten kiszálltunk, egymás kezét simogatva sétáltunk fel az emeleten lévő konyha felé.

Miközben én gondosan méregettem a csomagolópapírt, amivel néhány, a szüleinknek vett ajándékot kellet becsomagolnom, nem bírtam levenni a szemeimet szerelmemről. Mintha minden mozdulata vonzotta volna a pillantásomat, és ha néha hátra pillantott rám, a szívem azonnal hevesen verni kezdett. Alig bírtam elnyomni az érzéseimet, amik már a tegnapi éjjelünk óta bennem tomboltak, mintha…az érzelmeim most mindennél erősebbek lettek volna, szinte felülmúlva a józan gondolataimat. Illetve…felül is múlta minden józan gondolatomat.

-Mit csinálsz?-pillantott hátra, miután én a háta mögé lépve vontam magamhoz, ujjaimat pedig összekulcsoltam a hasánál, miközben testemmel teljesen a hátához simultam.-Főznöm kell, ezt most nem lehet…-sóhajtotta, amint puhán csókot hintettem selymes bőrére.-Menj csomagolni!-emelte rám szemeit komolyan, ám hallottam, amint alig hallhatóan felnevetett.

-Már mindet megcsináltam-simítottam bele a hajába.-Viszont valami miatt nem tudok…ellenállni.

-Carlisle-simította meg vállán pihenő arcomat-, most ne! Semmiképp ne, mert nem lenne jó, ha nem lenne kész miattunk a vacsora. Mit mondana anyám, ha nem lenne meleg étel az asztalon?

-Szerintem semmi rosszat-nyomtam puszit az arcára.-De mondd, mit tudok csinálni, amivel megkönnyíteném a dolgodat?

-Ha minden ajándékot betennél a fa alá, megköszönném-pillantott rám hálásan.-Megtennéd nekem?

-Azonnal-simítottam meg az arcát, majd miután visszasétáltam a nappaliba, lassan minden kis csomagot beállítottam a hatalmas fenyő alá, ami a szobában állt…

(Esme szemszöge)

Hamarosan mindennel el is készültem, ám pár pillanattal később az otthonunk dallamát hallottam meg felhangzani a földszinten, amire kissé meglepődtem. Carlisle szülei csak fél óra múlva jönnek, az én szüleim pedig még mindig úton vannak, így sejtelmem sem volt arról, ki lehet az ajtónál; de mivel szerelmem láthatóan mélyen elmerült az ajándékcímkék írásában, nem zavartam meg a munkában, inkább gyorsan leszaladtam a földszintre megnézni, ki állhat az otthonunk előtt. Annyira siettem, hogy egy pillanatra meg is csúsztam a lépcsőn, ám amint elkaptam a korlátot, és félresöpörtem a hajamat, azonnal láttam, hogy az érkező vendégeink nem is annyira ismeretlenek és nem is annyira váratlanok, mint azt hittem.

-Kicsim, te még mindig nem tudsz vigyázni a lépcsőn?-nevetett fel anyu, mikor kinyitottam nekik az ajtót.-Egyszer még összetöröd nekem itt magad.

-Jaj, anya, annyira örülök nektek-öleltem meg őt és apát is.-Hogy lehet, hogy már is itt vagytok? Nem a gépen kellene még lennetek?

-Sikerült az utolsó pillanatban egy jegyet venni a korábbi gépre-simította meg az arcomat anya.-Bocsánat, hogy nem szóltunk, de szerettük volna, ha meglepetés lenne.

-Semmi gond-mondtam azonnal.-Gyertek beljebb, ne álljatok a hidegben!-invitáltam be őket, mire mind a ketten beléptek az otthonunk ajtaján.

-Már annyira régen láttunk, Esme-nézett rám apám, miközben én felakasztottam a kabátjukat a fogasokra.-Még mindig olyan vagy, mint amikor elmentél, de még is más…nem külsőre, hanem viselkedésre.

-Az a fiú tett rád ilyen hatást, nem igaz?-pillantott rám anya célzóan.-Nem is kell válaszolnod, mert ebben szinte teljesen biztos vagyok, csak rád kell nézni. Szerelmes vagy…

-Carlisle egy érett férfi-forgattam meg a szemeimet a „fiú” szó hallatán.-Mint meséltem már, ott dolgozik a kórházban, ahol én is rezidens vagyok, és sebész főorvos az osztályon-ismételtem el.-A szülei is eljönnek ma este, viszont azt még nem mondtam, hogy jön velük egy kisfiú is, Jasper, aki Carlisle unokaöccse. Remélem nem gond, csak mert…a kisfiú édesanyja kilenc hónapja halt meg, az apja meg nem igazán törődik vele, így szüksége van a törődésre, és ezt nekem és Carlisle-nak kell valamilyen szinten biztosítanunk.

-Ugyan, kincsem, inkább büszkeséggel tölt el, hogy ennyire a szíveden viseled ennek a gyereknek a sorsát-pillantott rám őszintén, miközben mindannyian elindultunk felfelé a lépcsőn az emeleti nappali felé.

-Mintha gyakorolnád az anyaságot, mielőtt még gyereked születne-tette hozzá még apa.-És ha hiszed, ha nem, ezt nem lehet eleget gyakorolni.

-Minden napomat gyerekekkel töltöm, és őket gyógyítom-pillantottam hátra rájuk.-Mire teherbe esek, addigra majdhogynem profi leszek-nevettem fel alig hallhatóan, majd hamarosan meg is érkeztünk a nappaliba, ahol szerelmem is éppen munkálkodott, és amint meglátta mellettem jönni a szüleimet, azonnal felállt a kanapéról.

-Jó napot!-köszönt előre szerelmem udvariasan.-Dr. Carlisle Cullen vagyok, Önök pedig bizonyára Esme szülei. Már sokat hallottam magukról.

-Mi is Önről-rázott vele kezet apám.-Az én nevem William Platt, de kérem, szólítson csak Williamnek.

-Örülök, hogy megismerhetem, William-mosolyodott el Carlisle udvariasan.-És Ön pedig minden bizonnyal Esme édesanyja-fordult anyámhoz.

-Elizabeth Platt vagyok-lépett hozzá anyám.-De hívj csak nyugottan Liz-nek, és ha lehet, ne magázódjunk, tegezz nyugodtan mindkettőnket. Annyira még mi sem vagyunk öregek, ugye Will?-kuncogott fel alig hallhatóan, mire én is és szerelmem is halkan nevetni kezdtünk.

-Öregek? Ugyan már-nevetett fel, mire a bennem lévő maradék feszültség is lassan eltűnni látszott. Apa mindig is féltett engem a fiúktól. Nem mintha annyira sokan szerettek volna meghódítani, de ha már meglátott egyet mellettem sétálni, azonnal rossz szemmel nézett rá, szinte már perzselően. Carlisle-lal azonban másképp viselkedett, mintha…Őt abban a pillanatban befogadta volna, amint meglátta.

-Üljetek le nyugodtan-mutatott szerelmem a kanapéra.-Kértek valamit inni? Alkolholost alkoholmentest? Egy kis vizet?

-Semmit, köszönjük!-nézett rá apám.-Mindennel szeretnénk megvárni a te szüleidet is. Ők mikor jönnek?

-Fél óra múlva-válaszolta Carlisle.-És talán Esme még nem mondta, de eljön ma az öt éves unokaöcsém is, és…

-Esme már mindent elmondott-pillantott rá anya nyugtatóan-,nincs ezzel semmi bajunk. És mindenek előtt, szeretném elmondani, mennyire sajnálom, ami történt. Részvétem a nővéred miatt…

-Köszönöm!-bólintott Carlisle.-Furcsa Lilly nélkül ez a Karácsony, mert eddig mindig együtt ünnepeltünk. De mióta megismertem Esme-t, minden szebb lett-emelte rám zafirszín szemeit, amire azonnal elpirultam.-Ha Ő nem lenne mellettem, minden bizonnyal nem lennék most ennyire vidám…

-Jaj, Esme-mondta anya alig hallhatóan, mire azonnal ráemeltem a pillantásomat-, már annyira nagylány vagy. Alig hiszem el…

-Anyu, huszonhat vagyok-simítottam meg.-Felnőttem már nyolc éve…nincs semmi új rajtam.

-Kicsim, de…itt van melletted ez a csodás ember-mutatott szerelmemre.-Szinte látom magam előtt, amint megmutatod majd az első kicsi babádat, miután hazahozzátok a kórházból, és…mindez annyira hihetetlen. Emlékszem, mikor még te is csak pici lány voltál, amikor még elfértél a karjaimban, és számomra szinte felfoghatatlan, hogy nem is annyira távoli az a pillanat, amikor már a te karjaidban is egy baba fekszik majd-cseppent le néhány könnycsepp az arcára, mire azonnal magamhoz öleltem Őt.-Rémes vagyok, tudom…

-Semmi gond, Liz-lépett mellém Carlisle, majd egy kamilla illatú zsebkendőt nyújtott át anyámnak.-Ha lenne egy lányom, be kell vallanom, én is alig hinném el-kuncogott fel-, de nem kell amiatt félned, hogy Esme felnőtt. Én majd mellette leszek, gondját viselem, és ha kell, az életemet áldozom érte, ha azzal megvédhetem-emelte rám a szemeit egy pillanatra, amire én azonnal elmosolyodtam.-Velem egy új életet kezdett, de emiatt nem mond le a régiről sem.

-Jól mondja, anya-bólintottam, miközben megfogtam a kezeit.-Bármikor eljöhettek hozzánk, amikor csak szeretnétek. És…ha majd babát várok, te leszel az első, akinek elmondom-pillantottam rá mosollyal az arcomon.-Természetesen csak Carlisle után, hiszen Ő lesz az apuka-emeltem szemeimet szerelmemre-, neki kell majd elsőnek megtudnia.

-Ez természetes kicsim-simította meg az arcomat anya könnyes szemekkel.-és másodiknak lenni is megtisztelő, hiszen…az apa mindig az első. Viszont mielőtt megint sírni kezdenék-törölte meg a szemeit-, el kell mondanom, hogy ez az ember itt melletted-mutatott Carlisle-ra-, mindennél többet ér…mindennél.

-Tudom-bólintottam, majd mikor anya szemeiből ismét könnyek gördültek le az arcán, nem bírtam megállni, hogy újra meg ne öleljem. Még soha nem láttam Őt sírni, illetve mindössze egyszer, amikor leérettségiztem. Mindig erős volt, nem olyan, mint én; és emiatt nem hittem el, amit a szemeimmel láttam…a vállamon sírt.-Anyu, ne sírj!-simítottam meg a haját.

-Ez mind örömkönny-kuncogott fel.-De most már össze kell szednem magam, nem igaz? Nem hatódhatok meg mindenen.

-Nem ilyen Ő ám-pillantott apám a mellettem álló Carlisle-ra.-Liz keményebb, mint amilyennek most mutatja magát.

-Jól mondja-bólintotta anya.-Nem szokásom ilyennek lenni, de…mindösszesen csak most szembesültem azzal, hogy a lányom…nő lett- simította meg az arcomat, amire azonnal elmosolyodtam.-Bánj vele úgy, fiam!

-Nem is kell mondanod-pillantott rám szerelmem, amire én azonnal elmosolyodtam-, mindez örömömre szolgál-simította meg az oldalamat, mire azonnal éreztem, amint a vér ismét az arcomba áramlik, mint minden alkalommal, amikor hozzám ért.

Nem tudtam, mi miatt pirulok el még mindig, hiszen láttam már Őt, mármint…voltunk már együtt úgy, mint férfi és nő. Tudtam milyen, amikor hozzám ér, mikor ujjai végigsimítják a lábaimat, mikor eggyé lettünk…de mintha mégis minden új lenne, mintha a mi szerelmünk felett nem múlna el az idő.

-Azt hiszem, jött valaki-hallottam meg apa hangját, amire én is feleszméltem a gondolataimból.

-Azt hiszem, a szüleim-indult el szerelmem.-Azonnal nyitom – sietett le a földszintre, mire néhány pillanattal később meg is láttam, amint Jasper felém fut azzal a mosollyal az arcocskáján, amit mindig láttam, ha mellettünk volt.

-Esme! Esme!-ölelt meg, mire én is magamhoz vontam.-De jó itt lenni, annyira hiányoztál.

-Te is, kicsim-simítottam meg az arcát.-Hatalmas a hó, nem? Nem tudom, te mennyire szereted, de én mindig imádtam.

-Én is-bólintotta.-Csinálsz majd velem hóembert? Hoztam magammal gombokat meg répát is, amit majd használhatunk.

-Persze, de majd csak miután mindannyian megvacsoráztunk-koppintottam az orrára.-Sok mindent főztem ma, remélem, minden ízlik majd.

-Jaj, már nagyon éhes vagyok-mondta izgatottan.-Direkt nem ettem, mióta hazajöttem, mert Lilian nagyi mondta, hogy ma te főzöl vacsit, és szeretnék mindent megkóstolni. És állítólag lesz valami meglepetés is, amit még nem mondtak el, de mi lenne-hajolt hozzám ebben a pillanatban-, ha elmondanád?-suttogta a fülembe, amire halkan felnevettem.

-Nem tehetem-csóváltam meg a fejemet-, de azt elárulom, hogy van köze egy cicához, aki itt lakik a házban, és Dokinak hívják. Ő segített nekem, csak most elbújt, mert nem annyira szereti az embereket.

-Megkereshetem?-csillantak fel a szemei.-Merre van? Nem tudod?

-Szerintem valahol itt bújkálhat-néztem körbe.-De ha rám hallgatsz, akkor a konyhába mennék először, mert ott a tálkája, és nemrég tettem ki neki az ételt. Mivel éhes, minden bizonnyal oda fog menni.

-Hurrá!-indult el sietve a konyha felé, amire mindenki alig hallhatóan felnevetett. Hihetetlen, mennyi szeretet van benne, mintha a szíve minden dobbanása miértünk szólna, mintha…mi lennénk neki a minden. Alig hittem el.

-Akkor üljünk le mindannyian!-simította meg a vállamat szerelmem.-Nem szeretném, ha minden elhülne, amit Esme csinált.

-Menjünk!-bólintott apu is, mire lassan mindannyian helyet foglaltunk a hatalmas, hosszú asztalnál, amit megterítettem.