Cullen's Anatomy XIV. Fejezet

Sziasztok!

Kicsit késve meg is hoztam a Cullen's Anatomy legújabb részét, ami egy kisebb átvezető fejezet lenne azelőtt, mielőtt a megünnepelnénk ezt a "nyári Karácsonyt". Remélem, mindenkinek tetszeni fog, és hogy nem lesz unalmas ez a kisebb átvezetés, mert majd a Karácsonyi  rész után ismét felgyorsul minden.

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Ha az ember valamilyen tündérmesét olvas, sosem hiszi, hogy mindez az ő életében is megvalósulhat. Mikor elérkezik az a bizonyos „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”, mikor a hercegnő és a lovagja egymásra találnak, minden túl valószínűtlennek tűnik, hogy ez egy halandó ember életében is megtörténjen. Eddig én sem hittem a tündérmesékben…mígnem találkoztam Carlisle-lal.

Mióta megismertem Őt, a lehetetlen valóssá, a menny földivé vált, mintha mindeddig színtelen világba éltem volna, és mellette teljesedhettem ki teljes valómba, hogy én is színesben láthassam az életet. Pedig semmi nem változott a világban, minden ugyan olyan volt…mindössze én változtam meg.

Egyetlen éjszaka...Carlisle simításait még mindig éreztem a bőrömön és minden kis testrészemen, mintha még mindig ott simítottak volna ujjai, mintha még mindig össze lettünk volna fonódva, mint az éjjel. Pillantásai még mindig az arcomon égtek, szinte látva magam előtt a benne lobogó szenvedélyt, mikor fel-felpillantott a szemeimbe, majd mikor újra elmerült ajkaimban, mintha óvva tette volna meg minden apró mozdulatát. Láttam az arcán…mikor néha kinyitottam a szemeimet, láttam, mennyire féltett.

Lassan emeltem meg csak a szemhéjaimat, mikor a téli hajnal megcsillant a hóesésen. Pillanatokig nem csináltam semmit, nem is tudtam semmit csinálni, mindössze néztem a hatalmas hálót, miközben megsimítottam Carlisle vállamon pihenő arcát, amire Ő is megmoccant.

-Jó reggelt!-hallottam meg a hangját, mire én is lassan felé fordultam.-Hogy aludtál?-simított bele a hajamba, majd puha csókot nyomott az ajkaimra, amire alig hallhatóan felnevettem.

-Remekül-sóhajtottam-, nem is aludhattam volna jobban-pillantottam fel csillogó kék szemeibe.-Az éjjel minden olyan volt, mint a mesékben.

-Annál is jobb-hajolt ismét hozzám, mire ajkaink ismét összeforrtak, mint ahogyan kulcs illik a zárba. Szerettem volna, ha ez a pillanat sosem múlna el, de ha megállíthattam volna most az időt, nem tettem volna meg. Szerettem volna ismerni mindazt, amit eddig nem láthattam; szerettem volna, ha mellette élhetném meg mindazt, amire mindig is vártam.-És most már bármikor megismételhetjük…amikor csak szeretnéd-futtatta végig ujjait a hátamon, mire én nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek.

-Jó lenne, ha mindez rendszeres lenne- haraptam finoman ajkaimba, amire zavarba is jöttem, szerelmem viszont puhán az állam alá nyúlt, így ismét szemeibe pillantottam.

-Nem kell zavarban lenned-simította meg az arcomat.-És nem mellesleg…nincs ellenemre ez a rendszeresség sem-simította végig a gerincem vonalát, mire az a jól ismert impulzus ismét átsuhant a testemen.

-Ezt örömmel hallom-sóhajtottam alig hallhatóan, mire szerelmem egy szempillantás alatt ajkaimon termett. Ám mielőtt jobban elmerülhettünk volna egymásban, mindkettőnk csipogója hangos, ütemes jelzésbe kezdett, amire azonnal felkaptuk a tekintetünket.

A szívem szinte megszűnt dobbanni, amint megláttam a rajta megjelenő kódot…Annabell kódja volt, szinte abban a pillanatban tudtam, amint meghallottam a készülék hangját. És sajnos nagy valószínűséggel azt is tudtam, mi történhetett ezzel a kislánnyal.

-Azonnal indulnunk kell!-szólaltam meg pár pillanat múlva kissé rémülten.-Annabell kódja jelez, nekem most azonnal oda kell mennem-álltam neki sietve a ruháim kereséséhez, mire Ő is azonnal követett engem.-Majd este itt folytatunk mindent, jó?

-Természetesen-pillantott rám megértően, miközben Ő is villámgyorsan vette magára az eddig földön heverő nadrágját.-Remélem, minden rendben lesz a kislánnyal, mert van bennem valami rossz előérzet…

-Bennem is-mondtam ki a lelkemet nyomó szavakat, majd miután az utolsó ruhadarabokat is magunra vettük, sietve száguldottunk be a Seattle Grace intenzív osztálya felé…

(Carlisle szemszöge)

-Mi történt?-pillantottam Derekre, mikor felértünk Annabell kórterméhez, ahol azonnal láttam, hogy hatalmas baj van…a kislányt a nővérnek már lélegeztetnie kellett, Addison pedig szinte már kétségbeesve pumpálta a mellkasát, de a monitoron lévő vízszintes csík minden igyekezet ellenére  a sikertelenségére utalt.

-Leállt a szíve-állt neki kissé kimerülten.-Fél órával ezelőtt még semmi baja nem volt, de most alig él. Körübelül tíz perce mondta egy nővérnek, hogy nem kap rendesen levegőt, aztán kamrai tachykardia alakult ki nála, amit már a szíve nem bírt tovább.

-Szerencsére sikerült visszahozni-sóhajtott fel megkönnyebbülten Addison, miközben Ő is kijött hozzánk-, de azonnal meg kell műteni, mert a gyógyszerei nem hatnak, és bár most stabilnak tűnik, viszont bármikor visszaeshet.

-Sally-szólítottam meg az éppen mellettünk elsétáló nővért-, készítse elő, kérem, a hármas műtőt amennyire gyorsan csak lehet, és keresse meg Dr. Altmant, bárhol is legyen. Üzenem neki, hogy mindenképp számítunk a jelenlétére egy rádiófrekvenciás ablációnál…

-Át akarjátok kalibrálni a szívét?-nézett rám szerelmem meglepetten, amire nem tudtam mást csinálni, mint bólintani egyet.-De hiszen csak öt éves, nem biztos, hogy kibír egy ilyen műtétet, mikor amúgy is le van gyengülve.

-Ha nem tesszük meg, bármikor meghalhat-nézett rá Addison.-Ahhoz, hogy normális életet élhessen, meg kell csinálnunk.

-És Esme-nek is be kellene hozzá mosakodnia-pillantott rá Derek, mire szerelmem kissé meglepetten nézett előbb rám, majd vissza barátomra.-A lány a maga betege, és mindeddig remekül ellátta-mondta neki komolyan-, mindenképp megérdemli, hogy ott legyen.

-Köszönöm-nézett rá hálásan.-Még sosem láttam ilyen műtétet, megtisztelő lesz végignézni az egészet.

-Akkor álljunk neki!-vettem mély levegőt, majd gyors léptekkel toltuk el Annabellt a műtők irányába.

Amint a pillantásom találkozot Esme hatalmas szemeivel, azonnal láttam benne, mennyire aggódik emiatt a kislány miatt. Mintha a lánya lett volna, annyi szeretettel pillantott rá, és szemei azonnal megteltek könnyekkel, amint meglátta, hogy már szinte csak a lélek tartja egyben ezt az apró gyermeket. De azt is tudtam, hogy mindet meg fog tenni annak érdekében, hogy Annabell minél hamarabb felépülhessen.

-Készítsétek elő!-biccentettem Addisonnak, mire Ő és Derek azonnal betolták a kislányt a műtő ajtaján, ám én Esme-t magam mellé állítva vártam meg, amíg pár pillanat múlva Dr. Altman belépett a műtő előterébe.

-Jó napot, Dr Altman!-üdvözöltem kolléganőmet, és ezzel egy időben láttam, hogy Esme kicsit meglepődött, mikor meglátta a magas, hosszú szőke hajú szívsebészünket.-Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idefáradt.

-Nincs mit köszönnie, Dr. Cullen-állt neki a bemosakodásnak, majd pillantása kissé furcsállóan állapodott meg a mellettem álló Esme-n.-A fiatal hölgy…

-Oh, elnézést!-sütötte le a szemeit zavarában, ami miatt nem mutatkozott be.-Dr. Esme Anne Platt vagyok, három hónapja lettem itt rezidens.

-Dr. Theodora  Altman-mutatkozott be Ő is.-Felvázolnák, kérem, mi is történt pontosan? Szeretem tudni, mik az előzményei egy ilyen műtétnek, főleg, ha ilyen fiatal páciensről van szó. Dr. Platt, ha lehet…

-A beteg Annabell Hope, öt éves, és pitvarfibrilláció miatt került be a kórházba-állt neki szerelmem.- Már néhány éve együtt él ezzel a betegséggel, három évesen diagnosztizálták nála először, és valószínűleg egy veleszületett rendellenességről van szó. Mindeddig gyógyszerrel kezelték, és mi is gyógyszeres ellátásban részesítettük, viszont a gyógyszerei már nem akartak hatni, bármilyen hatóanyaggal is próbálkoztunk. Én személy szerint tegnap késő délután láttam utoljára, meg is vizsgáltam, és bár a szívverése rendszertelen volt, de nem rosszabbodott az előző hetekhez képes, stabil volt az állapota. Ismét előírtam neki a gyógyszer beadását, majd legközelebb ma reggel riasztottak, hogy az állapota kritikus. A szerzett információim alapján ma reggel hat óra harminckor állt  be nála kamrai tachykardia, majd a szívleállás után Dr. Montgomery sikeresen újraélesztette. Az állapota most stabil, de bármikor visszaeshet.

-Köszönöm, Dr. Platt-pillantott rá elismerően, miközben Ő is felkötötte a maszkját, majd óvatosságból még egyszer fertőtlenítette a kezeit.-Most, hogy minden körülmény tisztázott, neki is állhatunk a műtétnek.

-Akkor indulás!-bólintottam, mire mind a hárman beléptünk a műtő néma légkörébe.

Hamarosan már mindenki a helyén volt. Én Dr. Altman és Derek között álltam, Esme velem szemben, Addison mellette. A műtő minden mást kizárt, mindössze mi voltunk és a műtőasztalon fekvő Annabell. Élet és halál játszmája állt előttünk; és van, amikor nem mi döntünk…van, amikor mi nem dönthetünk.

-Szikét-pillantott a nővérre Dr. Altman.-Most megcsinálom a bemetszést, hogy a katétert a verőéren keresztül feljuttathassuk a szívbe-emelte szemeit a monitorra, ami segített minket az érben való manőverezésnél.-Már bent is van.

-Én most lassan felvezetem a szívig-vettem át tőle, majd óvatos mozdulatokkal vezettem el az említett eszközt egészen a jobb pitvarig, amin jól látszott, hogy meg van terhelve a szabálytalan ritmus miatt.-Dr. Altman, itt minden jónak tűnik.

-Most ki kellene iktatni a rossz ingerületvezető pályát-szólalt meg mellettem Derek.-Dr. Platt, milyen módon valósítható ez meg?

-Elektromos vagy lézerimpulzus segítségével-mondta szerelmem.-Attól függ, milyen eszköz áll rendelkezésünkre.

-Ez esetben elektromos impulzust használunk majd-folytatta Dr. Altman.-Remélhetőleg, ettől a szinusz ritmusa helyre áll majd, és holnap már haza is mehet.

-Mindjárt megvan-pillantott Derek is a monitorra, majd néhány pillanattal később megnyugtatóan hallottuk meg, amint a normál szinusz ritmus beáll Annabell szívében.-Meg is van, minden jónak tűnik.

-Akkor most húzzuk ki a katétert-állt neki Dr. Altman, ám ebben a pillanatban az egyik gép hangosan jelezni kezdett.-Valami gond van…

-A szaturáció rohamosan csökken-pillantott vissza Esme a mellette lévő kijelzőről.-Valami a tüdejével lehet…talán pulmonális embólia.

-Ki kell szívnunk onnan a levegőt-vettem a kezembe egy injekciós tűt.-De vakon nem mehetek be, valaki hozza a másik gépet.

-Itt van, Dr. Cullen-hozta ide a műtősnővér a másik navigációs monitort, mire pár pillanat múlva már rá is találtam arra a bizonyos légembóliára a tüdő egyik nagyobb erében.-Mindjárt ki is szedem-meredtem koncentráltan a monitorra.

-Kicsim, most nem adhatod fel!-guggolt oda Esme a kislány arca mellé.-Emlékszel, mit ígértem? Hamarosan hazamehetsz, csak most maradj erős. Ha ezt kibírod, akkor mostantól minden könnyebb lesz. Megígérem neked, hogy minden jobb lesz, de ahhoz most nem szabad feladnod. Nem adhatod fel…

-Kint van-húztam ki az injekciós tűt, mire a véroxigén szintje ismét emelkedni kezdett.-Stabil, nincs kilengés.

-A szinusz ritmus is rendben-húzta ki teljesen a katétert Dr. Altman.-Dr. Platt, kérem, varrja össze azt a kis bemetszést, amit itt ejtettem. Nekem itt már nincs dolgom.

-Köszönöm, Dr. Altman-pillantott rá Esme hálásan.-Megtiszteltetés volt Önnel műteni.

-Én is örültem a közös munkának-biccentett, majd miután elhagyta a műtőt, Esme már mellettem is termett, és lassan elkezdte összeölteni az a nem túlzottan nagy bemetszést, amit még Dr. Altman ejtett.

-Ügyes voltál-pillantottam rá, mire Ő is rám emelte a szemeit-, mint minden alkalommal.

-Ne már-pirult el, majd miután minden öltést megcsinált, ismét szemeimbe pillantott.-Itt ma mindenki remekül csinált mindent, én mindössze mondtam, amit mondanom kellett. Dr. Altmannak jár az elismerés.

-Nála ez már mind rutin-említette meg Addison.-Minden nap ilyen műtétekkel van tele minden perce, számára mindez nem volt új.

-És emiatt különleges minden első alkalom-pillantottam rá szerelemmel a szemeimben, mire azonnal rájött, mire is mutattam rá az előbb.-Minden elsőre megvan a pillanat, amit ki kell várni, mintha egy jelzőlámpánál állnánk. Számodra most már minden lámpa zöld, el kell indulnod az úton, amint lehet, és innentől nincs megállás. Amint az idő elsuhan mellettünk, lassan mindenkinél jobb orvos válhat belőled-mondtam őszintén, mire láttam, amint Addison és Derek egymásra pillantottak.-Készen állsz?

-Bármire-bólintotta azonnal.-Semmire nem álltam még ennél jobban készen-csillantak fel a szemei, és úgy hittem, hogy ebből a mennyei pillanatból minket semmi nem ránthat ki. Illetve majdnem semmi…

-Khm…-lépett mellém Derek-, mi lenne, ha kivinnénk Annabellt a műtőből?-pillantott rám célzóan, mire azonnal feleszméltem.

-Azonnal-váltottam ismét komolyra, majd miután minden mást ellenőriztem, lassan indultunk vissza Annabellel a már jól ismert kórterme felé.

(Esme szemszöge)

-Milyen érzés, Esme?-pillantott rám Addison, miközben mindketten Annabell kórterméhez sétáltunk.-Milyen érzés igazán nőnek lenni? Bocsánat, nem úgy értettem, hogy eddig nem voltál nő-emelte rám szemeit  bocsánatkérően-, mindössze most minden más, nem?

-Nem tudom, miről beszélsz-pillantottam föld felé, hogy ne kelljen ránéznem. Szinte éreztem, amint a vér az arcomba áramlik.

-Ugyan már-forgatta meg a szemeit.-Amit én láttam, és amit Derek is…annyira…mindent elmondott-állított meg.-Elmondta Derek, mennyire pirult volt Carlisle, mikor tegnap annyira hirtelen elrohant; a te szemeid csillámlanak, és el kell mondanom-hajolt a fülemhez-, hogy mindez arra utal, amire utal.

-Ennyire?- pillantottam rá rémülten, mire nyugtatóan simította végig a vállamat, mielőtt bármi mást mondhattam volna.

-Én már majdnem jól ismerlek-kacsintott rám.-Ami miatt előttem mindez kiderült, az amiatt volt, mert találtam valamit a harmadik emeleti orvosi szobában, amit szerintem már hiányoltál-vette elő a zsebéből a mikulássapkámat, amit azt hiszem, a tegnapi hévben hagyhattam el.-Ott hevert a földön, és nem hinném, hogy ügyelni mentél, mert nem voltál bent tegnap éjjel...

-Annyira kínos-temettem arcomat kezeimbe.-Nem is tudom, mit mondhatnék…

-Semmit, drága-simította meg ismét a vállamat.-Minössze annyit mondok még, hogy jól áll az a magabiztos kiállás, amid most is van-mutatott végig rajtam.-Húzd ki magad mindig, mintha minden este olyan lenne, mint az előző-pillantott rám célzóan.-Kívánom, hogy mind ilyen lehessen…

-Köszönöm!-nevettem fel alig hallhatóan, majd lassan indultunk el ismét Annabell kórterme felé.

Amint megláttam Őt, azonnal tudtam, hogy most már nincs semmi baj.  A szemei ismét csillogtak, és amint rám emelte őket, azonnal elmosolyodott, mintha mindeddig rám várt volna. Nem bírtam megállni, hogy azonnal oda ne menjek hozzá.

-Szia, kicsi lány!-simítottam meg az arcát.-Minden rendben? Nincs semmi panaszod?

-Nincs semmi-mondta vidáman.-Bár innék valamit, mert szomjas vagyok. Ez nem jelent semmi rosszat, ugye?

-Nem, ez természetes-hoztam neki egy pohár vizet.-De most már nincs légszomjad, ugye?

-Nincs-pillantott fel ismét rám.-De a mellkasom…fura.

-Fura?-emeltem rá szemeimet kíváncsian.-Mármint…rossz érzés? Ha bármi fáj, azonnal mondd meg…

-Nem, ez…jó-mondta komolyan.-Már nem kalimpál annyira erősen a szívem, mintha ott sem lenne, és…ez annyira jó.

-Elhiszem-simítottam meg a haját.-És hamarosan haza is mehetsz, mindössze ma kell még bent lenned-számoltam be neki a jó hírről.-Na, mit szólsz?

-Menni akarok!-csillantak fel a szemei.-Minnél hamarabb otthon szeretnék lenni, már annyira hiányzik minden…

-Nekem is hiányzik az otthonom-pillantottam le rá.-Néha annyira jó lenne ismét Colombus-ban lenni, hiszen ott nőttem fel. De van valami, ami miatt érdemes itt lenni…Tudod, mi miatt?

-Mi?-pillantott szemeimbe kíváncsian.

-Ha nem jöttem volna Seattle-be, most nem lennék ennyire teljes-vallottam be.-Bármennyire is imádtam otthon lenni, most nem ismerném Dr. Cullent. És te sem lennél most jól, ha nem lennél itt...

-Ő volt ott tegnap is Esme nénivel?-emelte rám hatalmas szemeit kíváncsian.-Ő az a magas, szőke bácsi, nem?

-De-bólintottam, ám alig bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam azon, amit Annabell mondott.

-És Ő olyan a néninek, mint a mamámnak a papám?- kíváncsiskodott ismét.-És van olyan babátok, mint amilyen én is voltam?

-Nem, nincs még babánk-nevettem el magam.-De igen, Ő olyan nekem, mint a mamádnak a papád. Mindennél jobban szeretem…

-És miért nincsen még?-pillantott rám.-A munka mellett nincs időd írni a gólyának? Ha írnál neki, szerintem hamarosan itt lenne az a baba…

-Nem hinném, kicsim-simítottam meg a haját.-Tudod, ez minden felnőttnek idő…nem annyira könnyű azt a levelet megírni, mint hinnéd.

-Remélem, majd hamarosan menni fog- mondta őszintén-, mert szerintem szép babája lenne a néninek és a bácsinak. Összeillenek…

-Öröm ezt hallani-hallottam meg szerelmem hangját mögöttem, mire azonnal rá emeltem a szemeimet. A vér pillanatok alatt az arcomba ömlött…Vajon mióta állhatott ott?-És mi a helyzet, kicsi lány? Jobban van már a szíved?

-Sokkal-mosolyodott el azonnal.-Esme néni szerint is minden rendben, és holnap már mehetek is haza.

-Ez remek hír-pillantott rám majd vissza Annabellre.-A szüleid hamarosan itt lesznek, és majd Dr. Montgomery mindent elmond nekik. De nekünk most mennünk kell…

-Rendben-bólintott kissé szomorúan.-De visszajöttök még?

-Holnap itt leszünk melletted, mikor elmész-emeltem rá szemeimet-,nem kell emiatt aggódnod.

-És amit Esme néni mond, az minden bizonnyal úgy is van-simította meg a vállamat Carlisle, majd ismét Annabellre emelte a szemeit.-Viszlát, kicsi lány!

-Sziasztok!-intett utánunk széles mosollyal az arcán, majd miután én is elbúcsúztam, lassan indultunk el a folyosó felé.