2013. április 27., szombat

Cullen's Anatomy XIII. Fejezet

Sziasztok!
Meg is érkeztem a legújabb fejezettel, amiben fontos események zajlanak majd, amiről remélem, hogy tetszeni fognak majd :) És furcsa, hogy mindezt a nyárhoz közeledve írtam meg, mert majd láthatjátok, hogy az időjárás nem éppen nyári. Remélem, mindenkinek tetszeni fog! És mielőtt el nem felejtem, készítettem egy meglepit is, amit a fejezet vége felé láthattok :)
Puszi!
Carly







(Esme szemszöge)



[december 23.]




-Zöld?-simult hozzám lágyan, miközben kezeivel az orvosi szoba falának támaszkodott, és annyira közel hajolt hozzám, hogy szinte éreztem, amint a vér sebesen áramlik át az erein. Szívem szerint most azonnal „zöldet” mondtam volna neki, mert annyi mindent bírt ki ez alatt a három hónap alatt, de még mindig nem mertem…valami miatt nem.
-Még mindig piros-pillantottam rá bocsánatkérően, mire Ő puhán csókot nyomott az ajkaimra.-Annyira sajnálom!
-Nem kell-simította meg az arcomat.-Vágyom rád, de addig semmit nem csinálok veled, amíg te magad nem mondod azt, hogy készen állsz-nyomott csókot a nyakamra, mire halkan felsóhajtottam. Hát ha már a vonzalomról volt szó, ez ellen az én testem sem tiltakozott. Inkább az elmém mondott mindenre nemet.
-Készen állnék már-folytattam alig hallhatóan, mikor éreztem, ahogyan ajkai a nyakamon vándorolnak-, de valami miatt mindig megfutamodok. Tudom, hogy már másfél hónapja együtt élünk, egy ágyban alszunk, és köszönöm, amiért tiszteletben tartod a határaimat-simítottam meg az arcát, mikor rám nézett-, de mint mondtam, nem megy. Pedig szeretnélek már boldoggá tenni…
-Én boldog vagyok-nevetett fel alig hallhatóan.-Nem kell amiatt rosszul érezned magad, mert nem vagy olyan nő, aki már az első randevú után egy férfi ágyában köt ki. Emiatt becsüllek, és ez az, amit a legjobban szeretek benned.
-Köszönöm!-csókoltam meg puhán.-Szerintem te vagy az egyetlen férfi a Földön, aki ezt mondta egy nőnek-kuncogtam fel, mire Ő ismét nevetni kezdett.-De azért…-haraptam az ajkaimba-, a csók nincs ellenére ennek a nőnek.
-Ez remek hír-hajolt ismét hozzám, mire pillanatokon belül elmerültünk egymás ajkainak lágy játékában. Tényleg szerettem volna már nem csak csókolni Őt, hanem mindent meg akartam adni neki, amire csak vágyott. Minden érintést, minden mozdulatot, minden apró csókkal együtt. Már majdnem teljesen elvesztem a csókjaiba, mikor meghallottam az orvosi szoba ajtajának nyikorgását.
-Ti ketten-mutatott ránk Addison halkan nevetve-, menjetek szobára! Már lassan két hete mindenhol ezt látom, de mielőtt megtennétek-nézett rám komolyan-, Esme-t elkérném, hogy jöjjön velem vizitálni, utána meg még lenne egy kis feladata.
-Menj csak!-suttogta Carlisle.-Találkozunk délután…
-Szia!-nyomtam puszit az arcára, majd miután még visszapillantottam rá, követni kezdtem Addisont a gyerekosztály felé vezető folyosón. Kicsit kínosan éreztem magam amiatt, amit mondott. Nem hittem volna, hogy az elmúlt két hétben ennyire feltűnő volt a viselkedésünk, és a felismeréstől éreztem, amint az  arcomba tódul mind az öt liter vér, ami bennem kering.
-Nem kell zavarban lenned-szólalt meg Addison, mikor észrevette a reakciómat.-Dúl benned a szerelem, akár csak Carlisle-ban-kacsintott rám, amin halványan elmosolyodtam, de a szemeimet még mindig a föld felé szegeztem.-Alig hiszem el, hogy már ennyi ideje…nem nyúltatok még egymáshoz-pillantott rám őszinte döbbenettel a tekintetében.- Mikor mi Derekkel elkezdtünk találkozgatni, mi már két hét után nem bírtuk. És ti már három hónapja, ez nem semmi…
-Valószínűleg miattam van-vallottam be neki.-Nem merek lépni, pedig látom rajta, mennyire szeretne nem csak megcsókolni. Félek, de nem is tudom mitől, mert Carlisle-tól nem, az biztos-mondtam elgondolkodva, mire Addison megállt előttem, ezzel engem is megállásra kényszerítve.
-Figyelj ide!-tette kezeit a vállamra, miközben komolyan a szemeimbe nézett.-Ha bármitől is félhetsz, az az, hogy mindez még új neked. Első szerelmi együttlét…ez hatalmas dolog egy nő életében, és te talán picit később éled meg, mint a legtöbbünk; de ez mindenképp az első, nem igaz?
-De-bólintottam picit ijedten.
-Az ember természetétől fogva fél az új, hatalmas változást hozó dolgoktól-folytatta.-De orvosként te is tudod, hogy nincs mitől félned. És Carlisle-t ismerve biztos, hogy még a széltől is óvna.
-Igazad van-bólintottam.-Butaság félni.
-Csak tedd azt, amit az érzelmeid diktálnak-húzódott arcára bátorító mosoly.-A szíved tudja, mikor van itt az ideje, és nem mellesleg ti vagytok a kórházban a legszebb pár, akit valaha láttam-simította meg a vállamat.-Hidd el nekem, minden rendben lesz.
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, mire végül az én arcomra is mosoly húzódott.-Nem is tudom mi lett volna velem, ha nincsenek a tanácsaid, hiszen eddig mindig sokat segítettek. Nélküled én és Carlisle talán nem is lennénk most együtt, mert nem mertem volna közeledni felé.
-De Ő így is, úgy is rád talált volna, drága-mondta teljes meggyőződéssel.-Talán csak néhány nappal később kezdtetek volna el közel kerülni egymáshoz, de afelől semmi kétségem sincs, hogy ti ugyanúgy együtt lennétek, mint most, mert titeket egymásnak teremtett az ég. Elhiszed nekem?
-El-nevettem fel halkan, mire Ő is felnevetett.
-Akkor induljunk!-csapta össze a kezeit.-A mai vizit nem indul el magától-mondta komolyan, mire lassan mindketten útra keltünk a ránk váró kisbetegek kórtermei felé.
A mai vizit különleges volt a gyerekosztályon. Nem olyan volt, mint máskor, mikor csak megnézzük a betegeink állapotát…ma Karácsony előtti vizitet tartottunk. Én is és Addison is karácsonyi mintás pulóvert vettünk a köpeny alá, amire egy zenélő kis rénszarvast tűztünk, a fejünkre meg mikulássapkát vettünk, amivel felvidíthatjuk a gyerekeket, akik az ünnepet kénytelenek idebent, a kórház falai közt tölteni. A szívem azonnal megtelt melegséggel, amint megláttam az arcukon a mosolyt, mikor beléptünk egy-egy kórterembe, és meglátták a rajtunk lévő öltözéket. Szívem szerint minden nap ezt viseltem volna, ha azzal mosolyt fakaszthatok néhány beteg kisgyerek arcára.
-Na, ki van itt?-kukucskáltam be az egyik kislány kórtermébe, mire Ő halkan kuncogva húzta magára a takaróját, hogy elbújjon előlem.-Hol lehet Annabell?-pillantottam körbe, mintha nem tudnám.-Talán az ágy alatt van?-néztem be az említett helyre, mire azonnal meghallottam a kislány halk nevetését a fejem felett.-Vagy  talán a zsebembe bújt?-néztem meg, majd miután láttam, hogy megmozdult a takaró alatt, leránottam róla a fehér kórházi paplant.-Hát itt van!
-Megtaláltál-pillantott rám széles mosollyal az arcán.
-De nem volt könnyű-mondtam neki komolyan.-Jól el tudsz bújni, nem könnyű ráddbukkani, ha elrejtőzöl-simítottam meg az arcocskáját, miközben elővettem a sztetoszkópomat.-Na hallgassuk meg az a félreverő kis szívecskét…
-Mikor mehetek majd haza?-nézett rám kíváncsian, miközben én megállapítottam, hogy a szívritmuszavara csak nem akar javulni, akármilyen gyógyszert is kap.-Már nagyon szeretnék hazamenni.
-Tudom, kicsim-bólintottam halvány mosollyal az arcomon, de legbelül csalódott voltam. Szerettem volna ma hazaengedni, hogy otthon ünnepelhessen, de mivel annyira komoly az állapota, jobb ha ellenőrzés alatt marad még egy ideig-, de ma semmiképp nem mehetsz haza. Még nem gyógyult meg a szíved.
-És mikor fog?-kíváncsiskodott, mire megszakadt a szívem, hogy nem tudok neki semmit erről mondani. Én magam sem tudtam a választ.
-Hamarosan-pillantottam azokba a hatalmas barna szemekbe, és már indultam is volna, mikor megfogta a kezemet.
-Veled mehetek?-csillantak meg a szemei.-Nem szeretnék egyedül lenni, amíg a mamám nincs itt. Annyira rossz itt feküdni….
-Jól van, apróság-segítettem ki az ágyból.-Sétáljunk egyet, jó?
-Jó!-kezdett el ugrálni, mire alig bírtam megnyugtatni, nehogy túlterhelje a szívét. Nem szerettem volna, ha miattam bármi baja lenne.
-És? Merre szeretnél menni?-pillantottam rá, mire Ő azonnal a játszó szoba irányába mutatott.
-Szeretnék veled labdázni-mosolyodott el szélesen, mire azonnal felvillantak az apró kis tejfogai. – De majd utána sietnünk kell vissza is, mert a mamám bármikor megjöhet.
-Úgy lesz-simítottam meg hosszú, hullámos, barna haját, majd pici kezét az enyémbe fogva indultunk el a folyosó másik végében lévő játszószobába.
Annabell rendkívül beszédes, kedves kislány révén, azonnal mesélni kezdett nekem arról, mit szokott csinálni minden nap otthon, hogy mindig játszik a kutyájukkal Buckkal, és hogy… hallott a Moonlight-ban tett szereplésemről.
-A mamám és a papám is ott volt aznap este a Moonlight-ban-kezdett hozzá lelkesen.-Azt mondták, hogy a néni nagyon jól tud énekelni.
-Hogy nagyon jól, az azért túlzás-nevettem fel halkan.-A barátom, Dr. Carlisle Cullen, nélkül nem is sikerül volna. Tudod miért?
-Miért?-húzta össze a szemöldökeit elgondolkodva.
-Mert nem szeretek túlságosan szerepelni az emberek előtt-folytattam.-Ha Ő nem lett volna ott, egy hang sem jött volna ki a torkomon.
-De azért nekem megmutatod?-nézett rám kérlelően.-Megmutatod, hogy énekelsz?
-Rendben van-mentem bele, mire megálltunk az egyik padnál, ami a folyosón volt, és Őt is magam mellé ültettem.-Mit szeretnél hallani?
Bármit-mondta azonnal, mire elkezdtem gondolkodni, mit is énekelhetnék ennek a pici lánynak. De néhány pillanat múlva végül eszembe jutott valami, amit mostanában sokszor dúdoltam, ha senki nem látott, és senki nem hallott.

I don't need a parachute,
Baby if I've got you
Baby if I've got you,
I don't need a parachute
You're gonna catch me,
You're gonna catch
If I fall down down

Nem szerettem volna, ha bárki is meghall rajta kívül, ezért halkan ejtettem ki minden hangot az ajkaimon, mintha csak suttognék. Ő ennek ellenére azonban hatalmas szemekkel nézett rám, és láttam amint a szemeiben megcsillan a tiszta csodálat, amit irántam érzett. El sem hittem, hogy még egy ilyen kicsi lánynak is tetszik, amit csinálok.
-Hűha!-szólalt meg ámultan.-Te tééényleg nagyon ügyes vagy.
-Köszönöm!-sütöttem le a szemeimet halkan nevetve, ám mielőtt még bármit is mondhatott volna bármelyikünk is, egy ismerős hangot hallottam meg a bal oldalam felől.
-Én megmondtam-nyomot puszit az arcomra szerelmem.-És nekem nem hittél, igaz?
-Te elfogult vagy velem szemben-pillantottam rá vállamat megvonva, mire Ő újabb puszit nyomott ezúttal az ajkaimra.
-Aranyos a…mikulássapkád-kezdett el játszani a végén lévő bojttal, mire Annabell azonnal nevetni kezdett, és én sem bírtam megállni, hogy fel ne kuncogjak.-Azt hiszem, te lettél az énekes mikulásangyal.
-Gondolod?-pillantottam rá egy huncut mosollyal az arcomon, mire azonnal megértette, mire is céloztam a mosolyommal. Mióta komolyabbra fordult a kapcsolatunk, azóta mindig így jeleztük egymásnak, ha el akarunk vonulni a kíváncsi kórházi szemek elől. Szerencsémre pedig éppen jókor jött erre az egyik nővér...
-Dalia-állítottam meg.-Visszakísérné Annabellt a kórtermébe, kérem?
-Hogyne, Dr. Platt-válaszolta készségesen, majd miután elköszöntünk Annabelltől, és eltűntek a folyosó végén, én azonnal benyitottam a mögöttünk lévő orvosi szobába, és Carlisle is azonnal követett engem. Pillanatokon belül a derekam köré kulcsolta a kezeit, miközben én átkaroltam a nyakát, és így hátráltunk el egészen a falig, aminek puhán nekiütköztem ugyan, de ez fel szinte fel sem tűnt nekem.
Carlisle lágyan kezdte el csókolni az ajkaimat, nem sietve el semmit, hiszen Ő nem tudta, hogy ez már nem csupán egy csók lesz; és mivel nem is szerettem volna sokáig ebben a hitben hagyni, így kénytelen voltam megszakítani édes csókunkat, hogy a szemeibe nézhessek.
-Zöld-bólintottam, mire láttam, hogy nem hiszi el, amit a saját fülével hall.-Zöld a lámpa…
Ő nem válaszolt semmit, inkább ajkait ismét az ajkaimra helyezte, miközben annyira közel bújt hozzám, hogy a testünk már minden ponton érintkezett a másikéval. Nem gondolkodtam azon, mit teszek, nem törődtem azzal, mi lesz; mindössze tettem, amit a bennem áradó szerelem vezérelt, és alig hittem el…de sokkal jobban esett ez a néhány pillanat, mint eddig bármi az életemben.
Kezeit végigfuttatta az oldalamon, egészen le a csípőmig, ahol egy pillanatra megálltak, majd ujjai lassan visszafelé kezdtek el futni a testemen, és miután az arcomhoz ért, leemelte a fejemről a mikulássapkát, ujjaival pedig mélyen beletúrt a hajamba. Én eközben karommal átkulcsoltam a nyakát, ajkaimmal pedig áttértem annak puha bőrére, mire az Ő mellkasából egy mélyebb, jól eső sóhaj szakadt fel, akárcsak belőlem, amint Ő is a nyakamhoz érintette ajkait. Az ismerős impulzusok pedig csak úgy száguldottak át az ereimen, mintha már nem is vér folyt volna át az egyre hevesebbel lüktető szívemen
-Menjünk haza-szólalt meg alig hallhatóan, mire ismét a szemeibe néztem.-Már lejárt mindkettőnk műszakja, ha jól tudom; és én is éppen indulni készültem, mikor rátok bukkantam-zihálta, és láttam, hogy nagyon nehezére esett most önkontrollt parancsolnia magának.
-De Addison szerint lenne még…valami feladatom mára-jutott hirtelen eszembe, amint megemlítette a műszak szót, de még ezt is nehezemre esett kimondani a sűrű légvételeim miatt.
-Majd megkérem Dereket, hogy mondja meg neki, hogy el kellett jönnöd-hajolt ismét csókra hozzám, majd néhány csodás pillanat után ismét a szemeimbe nézett.-Akkor mehetünk?
-Menjünk-bólintotta rá, majd mindketten szinte szaladva száguldottunk el az öltözőnk felé, hogy minél hamarabb átvehessük a ruháinkat, bár azt is tudtam, hogy ezek nem maradnak majd sokáig rajtunk.
Amint megvontam mindennel, azonnal az aula felé siettem, ahol Carlisle már várt rám, és az arcán látszott, hogy még mindig teljesen ki van pirosodva az orvosi szobában történtektől.
-Még szerencse, hogy ma kocsival jöttünk-csókolt meg ismét, ám ebben a csókban már éreztem azt a fajta szenvedélyt, ami eddig csak gyengédség volt, de mostanra a tűz szenvedéllyé formálta.
-Még szerencse-nevettem fel halkan, majd miután beültünk a fekete Mercedes-be, Carlisle sebesen indította be a motort, ami azonnal száguldani kezdett az otthonunk felé.
Furcsa volt kimondanom magamnak, de alig bírtam magammal az út alatt. Végig egymás lábát simogattuk fél kézzel, miközben néha egymásra pillantottunk, majd vissza az elsuhanó fákra, majd ismét egymásra és vissza a tájra.
Mikor rákanyarodtunk a házhoz vezető útra, már Carlisle izmai is teljesen megfeszültek érintéseim hatására, így amikor leparkoltunk a ház előtt, szinte kiugrott az autóból, hogy kinyissa nekem az ajtót, majd egymást csókolva hátráltunk be a folyosóra, onnan a lépcsőig, fel az emeletre, a nappalin keresztül a hálószobánkig; ahol szerelmem puhán az ágyunkra emelt engem, majd felém helyezkedve csókolt tovább, miközben én pedig az arcát simítottam ujjaimmal.  Nem volt bennem többé félelem…minden kételyt elfeledtem, amit valaha is éreztem.
-Annyira szeretlek-hallottam meg halkan suttogó hangját, mire megpróbáltam picit kijózanodni az engem hirtelen ködbe borító szerelmi kábulatból.-Köszönöm, hogy vagy nekem, hogy megérinthetlek-simította végig az arcomat.-Mindent köszönök!
-Én is köszönök mindent-pillantottam rá hálásan.-Köszönöm, hogy bátorságot adtál nekem, mikor féltem, hogy bátorítottál, bármit is csináltam, hogy veled voltak az első alkalmaim-húztam közelebb magamhoz.-Az első műtét, az első randi, az első csók…az első szerelmi együttlét-túrtam bele szőke tincseibe.-Köszönöm!
-Szeretlek!-hajolt ismét hozzám, majd miután ajkainkat ismét összeforrasztotta, lassan kezdtünk el megszabadulni a fölöslegessé vált ruhadarabjainktól.
Ujjaival óvatosan állt neki a pulóverem lefejtésének, mire picit megemelt, hogy lehúzhassa rólam a puha pamutból készült anyagot, majd ujjait lágyan húzta végig majdnem teljesen fedetlen mellkasomon, miközben én az Ő ingjének gombjaival babráltam. Azonban a kezeim annyira remegtek, hogy alig tudtam megcsinálni még ezt az egyszerű dolgot is, mindössze annyi mentségem volt, hogy még ezt sem csináltam ezelőtt soha.
Miután lecsúsztattam a válláról a finom anyagot, kezeimet a mellkasára helyezve simítottam végig minden pici izmát, amivel egy időben Ő megtalálta a melltartóm csatját a hátamon, majd miután ettől is megszabadított, ajkaival ismét csókolgatni kezdte a nyakamat. Ám most már nem állt meg ezen a ponton...lassan indult el lefelé a kulcscsontom irányába, ahol elidőzött néhány pillanatig, majd folytatta az útját egészen a szegycsontomig, mire nem bírtam tovább visszafogni sóhajaimat, és akaratlanul is halkan felnyögtem az érintésére. Én eközben kezeimmel a nadrágjánál kezdtem el keresni az övcsatját, hogy megszabadíthassam a közénk álló ruhadarabtól, de akármennyire igyekeztem, sehol nem találtam.
-Várj!-állított meg, majd előre húzta az övcsatot, ami picit eddig el volt csúszva, azért nem találtam.-Csinálod te?-nézett rám játékos csillogással a szemeiben, mire ha picit bátortalanul is, de kibontottam az övét, mire Ő is elkezdett megszabadítani engem az én nadrágomtól. Miközben lábaimat a derekára kulcsolva merültünk el ismét egymás csókjaiban, már szinte semmit nem érzékeltem a körülöttünk lévő világból. Mindössze Carlisle hevesen verdeső szívét éreztem néha, mikor mellkasa az enyémhez ért, és a sebesen száguldó vérét az ereiben, ami minden ponton perzselte, ahol csak a bőre az enyémhez ért.
Most már nem hátráltam meg. Tudni akartam, milyen érzés…milyen érzés vele eggyé válni, milyen érzés, mikor a testem összhangban van az övével…Egy akartam lenni vele, egy egésznek a része.
Hamarosan a megmaradt zavaró ruhadarabjaink is lekerültek rólunk, és ott feküdtünk egymáson…csak mi ketten voltunk, semmi más, mindössze a késő délutáni nap fénye sütött be a hatalmas ablakokon át, megvilágítva bennünket fáradt, aranyszínű sugaraival, miközben néha megcsillantak Carlisle aranyszínű hajszálain.
-Gyönyörű vagy-pillantott végig rajtam, mire azonnal kipirultam szavainak hatására.-Mint egy valódi angyal-simult hozzám teljesen, majd egymást csókolva forrasztotta össze a testünket a szerelem gyengéd hevében…




9 megjegyzés:

  1. Szia:)
    Végre megtörtént, nem is tudom, hogy bírtak eddig várni. Bár Carlisle nagyon szereti Esmét, és bármit kibírna érte. Jó volt ez a kis időugrás, és, hogy egyből a közepébe csaptál vele.
    Alig várom a következőt.
    Puszi:) Alicebrandon

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Alicebrandon!
      Hát igen, valóban sokat vártak ezzel, Carlisle tényleg bármit kibírt volna, ha Esme-ről van szó. Szándékomban ált már régebb őta ezt az időugrást csinálni, hiszen (én szerintem) fölösleges lett volna már húzni az időt ;)
      Sietek a következővel, mondjuk most vizsgás heteim jönnek, és emiatt nem tudom, mikor hozom.
      Puszi!
      Carly

      Törlés
  2. Szia Carly!
    Hűha!:) Végre zöld lett az a bizonyos lámpa. :P
    Carlisle egy igazi csoda!:)
    Azon meg jót nevettem ahogy Addison rájuk nyitott az orvosiban. xD
    Tetszett ez a fejezet is. :)
    Puszi, Vikki.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Vikki!
      Igen, végre zöld lett az a lámpa, és nem szállhatok veled szembe, miszerint Carlisle egy valódi csoda :) Addison pedig már csak ilyen XD Mindig tudja, mit kell mondania :)
      Örülök, hogy tetszett a fejezet :)
      Puszi!
      Carly

      Törlés
  3. Huhh hellóka .. !
    NA VÉGRE! Remélem mostmár így folytatják tovább :D Szegény Carlislenak már nagyon "tele lehetett a puttonya" és egyszerűen nem hiszem el hogy a csajszi képes volt ennyi ideig megváratni szegényt. A helyében én már régen rácuppantam volna, persze nem úúúúggggyyy! Ne legyél már ilyen perverz! Na azért.
    Csak így tovább, N.V.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, N.V.!
      Igen, megígérhetem, hogy most már így folytatják tovább a kapcsolatukat. Carlisle valóban kicsit sokáig volt váratva, de mint Esme is mondta, a türelem rózsát terem, és nem is akármilyen rózsát, hanem szerelmi rózsát :D És már megszoktam a mondataidat, de pontosan azt mondtam volna, amit te szóltál magadra XD
      Carly

      Törlés
  4. Szia!

    Már tegnap elolvastam a fejezetet, csak még nem jutottam el odáig, hogy a komit is megírjam, de most itt vagyok és írok. :D
    Huh, hát minden tiszteletem Carlisle-é. Már csak azért is, mert képes volt ilyen sokáig várni arra, hogy Esme lámpája végre zöldre váltson. A férfiak, szerintem 90%-a inkább azt mondaná, hogy kilép a kapcsolatból és keres olyan nőt, aki könnyebben beadja a derekát, úgymond.
    De ez is mutatja, hogy Carlisle érzései tényleg komolyak voltak és hajlandó volt várni - és talán még egy kicsit szenvedni is - ha Esmének erre volt szüksége. :)
    És végül is nagyon jól alakult minden. :)
    Hirtelen egyébként azt hittem, hogy a pihenőszobában "rendezik le" a dolgot, de végül is csak sikerült még hazamenniük. :D
    De, ha jól sejtem lesznek még "találkáik" ott a kórházban is. Ugye? :D
    Egyébként nagyon tetszett a fejezet. Aranyos volt, romantikus, tökéletes leírása az első alkalomnak. :)
    És a kép is nagyon tetszett a fejezet végén. :)

    Puszi:
    Winnie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Winnie!
      Hát én is meghajolok Carlisle előtt, az biztos :) Valóban, a férfiak 90%-a inkább másik nő után menne, mint hogy eddig várjon, de Carlisle mint tudjuk, egy különleges férfi ;) És mint Esme is mondta, a türelem rózsát terem; és Carlisle-nak megérte várnia.
      Sejtettem, hogy megfordulhat a fejetekbe, hogy ott "rendezik le" a dolgot a pihenőben, de neeem ;) Az első alkalomnak azért nem kellett volna ott történnie, de egyébként jól sejted, hogy lesznek majd "találkáik" ott a kórházban ;)
      Mikor ilyet írok le, csak a képzeletemre hagyatkozhatom, nem rendelkezem még e téren tapasztalattal, éppen ezért nagy dolog, hogy sikerült megragadnom :)
      Örülök, hogy tetszett a fejezet:)
      Puszi!
      Carly

      Törlés
  5. Ez az!!! Végre megtörtént annyira vártam már és mikkor az elején említetted, hogy lesz meglepi először nem tudtam mit gondoljak de mikkor megláttam meg mikkor elolvastam egyszerűen annyira örültem, hogy arra nincs kifejezés.Végre rá szánta magát Esme.Szegény Carlisle sajnáltam mivel már nagyon szerette volna érezni Esmet.Ezek után most már semmi nem állhat közéjük :) Remek volt :) Puszi!

    VálaszTörlés