Cullen's Anatomy XI. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkezett a Cullen's Anatomy következő fejezete, amiben Carlisle és Esme kapcsolatának menete picit felgyorsul, és megtörténik a Carlisle szüleinél történő látogatás is. Ezután még lesz egy fejezet, ami ehhez kapcsolódik, utána majd lesz egy kis időugrás, de nem egy nagy időintervallumot ugrunk majd át, mindössze három hónapot. Remélem, mindenkinek tetszik majd!

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

Hamarosan az utolsó műtétem is véget ért, így elindultam, hogy levessem az orvosi köpenyemet a mai nehéz nap után. Nem hittem volna, hogy ma minden küzdelem ellenére is veszítenem kell…mikor valamilyen ismeretlen erő minden ismert emberi tudást felülmúl. Bár mindig tudtam, mire vállalkoztam; de soha nem viseltem jól, ha miattam halt meg valaki a műtőasztalon. Nem menthettem meg…mindenkit nem is lehet.

Ebben a pillanatban hallottam meg a mobilomat, mire azonnal felpillantottam gondolataimból…és azonnal láttam, ki hív.

-Szia, anya!-vettem fel.-Mi miatt hívtál? Semmi baj nincs, ugye?

-Nem, nincs semmi- nevetett fel alig hallhatóan, és szinte láttam, amint legyint egyet a kezével.-De mindenképp szeretném megkérdezni, hogy mit szeret enni a kis barátnőd?-hallottam meg hangjában a csillogást, mire halkan felsóhajtottam.

-Anya, már nem vagyok kisfiú-forgattam meg a szemeimet.-Esme nem a „kis barátnőm”, hanem a lelki társam.

-Jó, bocsánat-mondta cérnavékony hangon-, csak annyira öröm hallani a hangodban azt a szerelmet, amit eddig sosem hallottam tőled. És hát…mégis csak a fiam vagy, és a te örömöd az enyém is.

-Inkább én tartozom bocsánatkéréssel-dörzsöltem meg a homlokomat.-Csak épp most vesztettem el egy betegemet, és emiatt voltam ennyire…

-Mufurc?-kuncogott fel ismét, amire én is halkan felnevettem.-Emiatt nem kell elnézést kérned. De elmondanád most már, mit szeret enni Esme-hallottam meg anyáskodó hangját, mire az én arcomra is azonnal mosoly húzódott.

-Imádja a natúr csirkemellet paradicsommal-válaszoltam.-Amikor elmentünk az étterembe, ilyet evett, és minden falat eltűnt a tányérjáról.

-Remek, már indulok is a boltba-mondta lelkesen.-És te mit kérsz? Van valami külön kérésed?

-Nem, nekem nincs- csitítottam picit.- Nekem teljesen megfelel, amit Esme-nek is csinálsz. És nem kell izgulnod-nevettem halkan, meghallottam milyen hevesen is veszi a levegőt.-Ha hiszed, ha nem, Esme még nálad is jobban meg van rémülve a mai nap miatt, mert fél, hogy nem tetszik majd nektek. Csak legyetek apával nyugodtak, és ne rohanjátok le, jó?

-Értettem, Dr. Cullen-mondta, és a hangján hallottam, amint elmosolyodik.-De nem hinném, hogy bármi miatt is aggódnia kellene Esme-nek. Ha olyan, mint amilyennek elmesélted, akkor nála tökéletesebb lányt nem is találhattál volna.

-Nem is találhattam volna-ismételtem meg.-Akkor hamarosan találkozunk nálatok.

-Rendbe, kicsim-mondta lágy hangon.-Szia!

-Szia, anya!-köszöntem el én is, majd miután letettem, megkönnyebbülten álltam neki ruháim átvételének.

Anyám hívása nem is jöhetett volna jobbkor. Neki hála picit felszabadult a lelkem a mai rosszul sikerült műtét után, és már tisztábban láttam a dolgokat, mint akkor. Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, és már nem marcangoltam magam annyira, mint amikor ki kellett mondanom annak a nőnek a halálát. A baj mindössze az, hogy minden elveszett beteg emléke benne marad a lelkemben.

Hamarosan el is készültem mindennel, majd elindultam az aulába, ahová megbeszéltük Esme-vel a találkozót. Hirtelen és is elkezdtem izgulni, miközben lassan végigsétáltam az aulába vezető folyosón, de ez nem rossz izgalom volt… ez a jófajta izgalom érzése volt, amit mindig éreztem, ha vele voltam. Ilyenkor mindig felgyorsult a szívverésem, és a légzésem is hevesebbé vált, mikor bőre az enyémhez ért, és legszívesebben mást sem tettem volna, mint simogattam volna azt a puha, selyemszerű bőrét. Viszont be kellett vallanom magamnak, hogy most már nem csak lelki értelemben voltam teljesen oda érte...

Amint megláttam Őt, szinte teljesen elakadt a szavam. Nem ugyanazt viselte, mint reggel, hanem egy fehér ruhát vett fel hozzá illő fehér magas sarkúval, mellett pedig szinte világított karamella-vörös haja, ami hatalmas göndör fürtökben omlottak rá a vállára. Mintha nem lett volna más, mint egy földre szállt angyal.

-Szia!- köszönt rám széles mosollyal az arcán, amire én is elmosolyodtam.-Milyen volt a napod?

-Nem túl jó- sóhajtottam -, de amint megláttalak, minden sokkal jobb lett. Eszméletlenül gyönyörű vagy-simítottam meg a vállát, amire Ő azonnal elpirult.

-Zavarba hozol-sütötte le a szemeit.-Csak szerettem volna csinos lenni, mikor a szüleiddel találkozom. Bár nem hinném, hogy ez sikerült…

-Miről beszélsz?-simítottam meg az arcát.-Le sem bírom venni rólad a szemem, annyira szép vagy, és te azt állítod, hogy ez nincs így? Melletted minden más nő eltörpül az egész világon mind külső, mind belső értékeket nézve.

-Túlságosan bókolsz-pirult el ismét.-Remélem, majd a szüleidnek is ennyire tetszeni fogok, mint neked.

-Ebben biztos lehetsz-mosolyodtam el, majd halovány puszit nyomtam még mindig pirosló arcára.

Annyira szerettem volna nem csak az arcát puszilni. Szerettem volna megcsókolni, érinteni az ajkait, és ez az érzés annyira fesztett belülről, hogy alig bírtam visszafogni magam, hogy véletlenül nehogy az ajkaihoz érintsem az ajkaimat.

-És mikor indulunk?-pillantott rám kíváncsian, amire hirtelen feleszméltem gondolataim közül.-Még van időnk hazamenni, hogy megetessem Dokit?

-Dokira mindig van időnk-kulcssoltam össze ujjainkat.-A kocsim itt áll a kórház előtt, hamar megleszünk mindennel, és a szüleim sem laknak annyira messze Seattle-től. Időnk, mint a tenger-beszéltem össze-vissza, ami neki is feltűnt, de nem tett mást, mint halkan  nevetve nyomott puszit az arcomra, majd lassan elindultunk a fekete Mercedes-em felé…

(Esme szemszöge)

Amint mindennel megvoltunk, el is indultunk Carlisle gyermekkori otthona felé. Rettenetesen izgatott voltam, ugyanakkor féltem is, milyen véleménnyel lesz rólam az a két ember, akinek köszönhetően itt van nekem az én Carlisle-om. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy  mindketten nagyszerű emberek lehetnek, inkább attól féltem, hogy nem felelek meg az elvárásaiknak.

-Biztosan tettszeni fogok nekik?-pillantottam Carlisle-ra, aki nyugtatóan emelte rám tekintetét előbbi kérdésem hallatán.

-Ez nem is kérdéses-húzódott arcára széles mosoly.-Mint mondtam, már alig várják, hogy megismerhessenek, és nem számít nekik, milyen vagy külsőre-simította meg a hajamat.-Ha boldognak látnak mindkettőnket, nekik az jelent majd a boldogságot. Más nem is számít.

-Rendben van-sóhajtottam.-Próbálok nyugodt maradni, amennyire csak lehet, mindössze…mégis csak a szüleiddel találkozom, és nagy dolog egy nő életében, mikor megismert a szerelme családját.

-Itt és most biztosítalak arról-nézett komolyan a szemeimbe-, hogy minden remekül megy majd, és mindenki imádni fog téged. És ha édesanyám megemlítené az unoka dolgot, ne ijedj meg-próbált komoly maradni, de azonnal kicsúszott ajkain egy halk nevetés, amire én is felkuncogtam.

-Rendben van-bólintottam, ám magamban tovább folytattam az előbb felhozott gondolatot. Bárcsak megadatna egyszer majd nekünk az a csoda, hogy az Ő gyermekét hordhassam a szíve alatt. Minden bizonnyal nagyszerű apja lenne a mi kis csillagunknak, és én ebben teljesen biztos voltam. Mikor ránéztem az arcára, nem tudtam nem elképzelni, hogy egy napon azokban az erős karokban majd ne egy apró kisbaba  pihenjen álmatagon. És szerettem volna, ha az a az apróság a mi kisbabánk lenne.

-Már itt is vagyunk-állt meg egy hatalmas kovácsoltvas kapu előtt.-Mindjárt kinyitom-szállt ki az autóból, majd miután kinyitotta a Cullen házhoz vezető bejárat ajtaját, a felbúgó fekete Mercedes már be is hajtotta zöld sövénnyel szegélyezett kövezett erdei úton.

Ekkor döbbentem rá, hogy ez nem is ház, hanem egy egész bírtok. A hatalmas fák formára voltak nyírva, majd amint a mögötte elterülő fenyves ritkulni kezdett, hamarosan meg is láttam az erdő borította hatalmas házat.

A falai fehérek voltak, és a bejárat előtt hatalmas oszlopok tartották a felette lévő félkör alakú teraszt, aminek a szélén csodálatos piros virágok sorakoztak sűrűn egymás mellé rakva. Olyan érzést keltett, mintha egyszerre lett volna régies és modern.

-Hatalmas ez a ház-mondtam ámulva, amire Ő halkan felnevetett.- Sőt ez nem is ház, hanem palota.

-Nem akartam előre mondani, mikor megismerkedtünk-nézett a szemeimbe őszintén-, de a szüleim igen csak tehetős emberek voltak, mikor dolgoztak, és én is tehetős körülmények közt nőttem fel-vallotta be.-Mindössze azért nem mondtam el, mert féltem, hogy majd csak egy undok gazdag férfit látsz bennem, aki csak azért mutatja ki azt, hogy vonzódik hozzád, hogy az ágyába vigyen.

-Ettől nem kellett volna félned-simítottam meg az arcát.-Ha elmondtad volna, akkor sem mondtam volna mást, mint amit most gondolok rólad. Hogy egy mindennél nagyobb szívű, kedves, intelligens férfi vagy-nyomtam puszit az arcára, majd néhány pillanat múlva mindketten kiszálltunk a hatalmas birokra. Azonnal megláttam Carlisle szüleit, akik már vártak ránk a ház ajtajában.

Az édesapja magas volt, picivel talán magasabb is, mint Carlisle, de a vonásaik nagyon hasonlítottak. Mindössze a hajuk volt más színű, mert míg Carlisle-nak szőke haja volt, addig az édesapjának barna.

Az édesanyja olyan magas lehetett mint én, a haja olyan szőke volt, mint a fiáé, és apró szőke loknikban hullottak rá a vállára, mintha tekergő napsugarak lettek volna, ami napként sugárzó arca láttán nem is tűnt  annyira lehetetlennek.

-Anya, apa-álltunk meg ellőttük-, Ő itt Esme-mutatott rám Carlisle, mire zavaromban elmosolyodtam, miközben éreztem, amint az arcomat elönti a vér.

-Üdvözlöm, Mr. és Mrs. Cullen!-nyújtottam kezet, amit mindketten el is fogadtak.

-Szia, Esme! Én Lilian Elizabeth Cullen vagyok-mutatkozott be Carlisle édesanyja.-Már nagyon vártam, hogy megismerhesselek. Carlisle annyit áradozott rólad, hogy alig hittem el neki, hogy valóban talált magának egy ilyen csodálatos személyiséggel megáldott lányt.

-Engem meg Henry Cullen-nek hívnak-köszöntött engem szerelmem édesapja is.-Én is hallottam azokat a mondákat, miszerint a fiam egy csinos, értelmes, szerény lányt talált magának abban a hatalmas szürke városban, Seattle-ben… És őszintén hiszem, hogy a mondák valóra válhatnak.

-Köszönöm, önök nagyon kedvesek-pirultam el még jobban, ám mielőtt még feleszmélhettem volna, apró futó léptek hangját hallottam meg a ház előtti verandáról.

-Carlisle!-rohant ki az ajtón egy szőke kisfiú, aki azonnal Carlisle nyakába ugrott, mire szerelmem örömmel kapta Őt a karjaiba, miközben megforgatta Őt a levegőben.

-Jasper, milyen régen láttalak-borzolta össze oroszlánsörény szerű fizuráját.-Hatalmasat nőttél, kész fiatalember lettél.

-Esme, Ő itt Jasper-mutatott be neki Lilian.-Carlisle unokaöccse.

-Szia, Esme-köszöntött engem a széles mosollyal megáldott kisfiú.-Jasper Cullen vagyok, hat éves, és imádok lovagolni.

-Szia, Jasper-húzdódott az én arcomra is széles mosoly.-Engem Esme-nek hívnak, és én vagyok Carlisle barátnője-pillantottam fel szerelmemre, aki csillogó szemekkel figyelte, amint Jasperrel beszélgetek.

-Szeretnél velem játszani?-nézett rám lelkesen.-Az udvar hátsó részében ott van a baseballütőm, és ha lenne kedved dobálni nekem…

-Hát hogy ne lenne?-fogtam meg a kicsi kezét.-Mehetnünk?

-Carlisle?-pillantott kérlelően nagybátyjára, mire Ő halkan nevetve simította meg a vállamat.

-Természetesen-válaszolta.-Én addig beszélgetek a szüleimmel-fordult hozzám.-Majd meglátogatlak-nyomott puszit az arcomra, ám mielőtt én bármit mondhattam volna neki…

-Akkor aki hamarabb odaér, az kap ma többet a csoki tortából!-indult gyorsan futással a ház mögötti park felé, mire én sem tehettem mást, futni kezdtem utána, amennyire gyorsan csak bírtam. Mi tagadás, utoljára kis koromban fogócskáztam, így nem voltam túlzottan hozzászokva a futáshoz, és magas sarkúban esélyem sem volt ez ellen a villámgyors kisfiú ellen. Alig bírtam utolérni, és amint odaértem a ház mögötti hátsó udvarrészhez, rá kellett jönnöm, hogy mire majd én is anya leszek, formába kell hozzam magam a futás terén.

-Kérsz baseballkesztyűt? –nyújtotta felém mosolyogva.-Nagyot dobok ám, és nem szeretném, ha megsérülnél.

-Elfogadom az ajánlatodat-nevettem fel a magabiztosságán.-Akkor? Mire vársz még? Repüljön az a labda-bíztattam, mire Jasper el is hajította a labdát, amit éppen hogy el tudtam kapni a baseballban való gyakorlatlanságom miatt. Ezen kívül el kellett ismernem, hogy tényleg erős dobása van ennek a fiatalembernek.

-Most dobd vissza!-lelkesített.-Én meg majd az ütővel elütöm olyan messzire, hogy…nagyon messzire-mutatott a távolba, mire én visszadobtam neki a labdát, és valóban jó messzire ütötte el a labdát, nem is láttam hová esett. Már majdnem utána indultam, amikor Jasper megállított.

-Ne menj, majd én megkeresem-sétált el mellettem.-De maradj itt, jó?

-Nem megyek sehová-biztosítottam erről, majd éppen, amikor eltűnt a szemem elől, meghallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.

-Remekül megérted a gyerekeket-simította meg a vállamat Carlisle, amire halkan felnevettem.

-Jasper nagyszerű kisfiú-pillantottam rá, miközben odasétáltunk a ház mellett álló egyik padhoz.

-Tudod, eddig még nem mondtam, mert…-láttam, hogy valamit szeretne mondani, de nem találja a megfelelő szavakat. Mintha attól félt volna, hogy mit reagálok majd az általa mondott szavakra- kicsit korainak éreztem erről beszélni mindeddig-simította meg a kezemet.-De én szeretném…ha majd egy napon te lennél a gyermekeim anyja-emelte kezeit arcomra, mire teljesen elmerültem azokban a tengerszín, íves vágású szemekben. Nem tudtam mit mondani, csak néztem Őt. Éreztem, amint az Ő és az én légzésem is egyre jobban felgyorsul, és amint kicsit közelebb hajoltam hozzá, a szemeimet azonnal lesütöttem.-Nézz a szemembe, drágám!- nyúlt ujjaival az állam alá, mire a tekintetemet ismét rá emeltem.-Szeretlek, Esme! Napról-napra jobban, és most már nem bírtam magamban tartani ezt a szót. Szeretlek!

-Én…én is szeretlek!-húzódott arcomra széles mosoly, mire Carlisle egy lassú mozdulattal egybeforrasztotta ajkainkat.

Ezelőtt még soha senki nem csókolt meg… Olyan volt, mintha az ajkai selyemkendőként ölelnék át az én ajkaimat, miközben a kezeivel puhán beletúrt a hajamban, én pedig karjaimat a mellkasán pihentettem, és lassan egyre jobban megfeledkeztünk a körülöttünk lévő világról. Kezei lassan a derekamra csúsztak, amitől egy pillanatra megremegtem, ám pár pillanat múlva már teljesen természetes volt, hogy majdnem teljesen körbefont a karjaival. Mintha repültem volna, és Ő emelt volna a magasba, karjai pedig megakadályoztak abban, hogy visszazuhanjak.

-Már annyira vártam erre a csókra-húzódott hátrébb, mire én is kinyitottam a szemeimet.-Már tegnap is majdnem rávettem magam, de akkor még féltem, mit szólnál hozzá-simította végig arcom vonalát.-De mindenképp megérte várni rá.

-Én ezelőtt sosem…sosem csókoltam meg senkit-nevettem fel zavaromban.-Tudom, ez annyira furcsa, hogy huszonhat évesen még soha nem volt részem ilyesmiben, de hát…már eddig is fura lány voltam.

-Nem vagy fura-fogta arcomat kezei közé.-Mindössze nem vagy olyan lány, aki minden férfinak odaadja magát, aki picit is bókol neki-mondta komolyan.-Te nem fura vagy, hanem különleges. Az én Esmém...

-Az én Carlisle-om-mosolyodtam el boldogan, mire ismét hozzám érintette ajkait, ám mielőtt ismét elmerülhettünk volna egymás csókjaiban, a kis Jasper hangja szakított ki minket ebből a romantikus állapotból.

-Carlisle – lépett hozzánk kissé morcosan nézve nagybátyjára, mire szerelmem kicsit elhátrált tőlem.

-Mi van, kiskatona, csak nem féltékeny vagy?-vonta fel a szemöldökét, mire Ő picit dacosan fordult el tőlünk. Nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek ezen az apró kis konfliktuson.

-Esme az én játszótársam-szólalt meg végül.

-De az én barátnőm-mondta Carlisle tettetett komolysággal.-Szerintem én állok előrébb a sorban.

-Figyelj, Jasper!-fogtam meg pici kezeit.-Ha szeretnél valakivel játszani, csak szólj Carlisle-nak, és én máris jövök. Ha jól sejtem, az a probléma, hogyha itt vagy, nincs kivel játszanod, igaz?

-Igaz-bólintott aprót, mire egy apró puszit nyomtam az arcára.
-Ne aggódj, majd még fogunk ma játszani-vigasztaltam.- Megígérem neked…

-Becs szó?-nézett rám kiskutyaszemekkel.

-Becs szó-tettem kezemet a szívemre, mire végre az Ő arca is felvidult szavaim hatására. Ám ebben a pillanatban lépett ki Lilian az ajtón.

-Készen van a vacsora, fiatalok-intett nekünk.-Nem szeretném, ha kihűlne valamelyik hozzávaló.

-Azonnal megyünk-szólalt meg mellettem Carlisle, majd miután mindketten felálltunk, lassan besétáltunk a márvánnyal kikövetett épületbe…