Cullen's Anatomy X. Fejezet

Sziasztok!

Villámsebesen meg is érkeztem a Cullen's Anatomy újabb fejezetével. Szerettem volna minél hamarabb megírni, és volt is ösztönző erőm N.V. személyében, aki arra sarkallt, hogy mindenképp siessek, mert kíváncsi. Ez a fejezet most hosszabb lett, és sok minden is történik benne, köztük egy kínos beszélgetés is szerepel benne Addison és Esme között, amiről már volt szó.  Remélem, mindenkinek tetszik majd a fejezet!

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Amint a végtelennek látszó tenger felé tekintettem, szinte teljesen el is feledtem, mennyire féltem ott állni azon a színpadon. A hullámok majdnem a lábunkig ömlöttek ki a partra, ám mindig megállt előttünk, és mielőtt hozzánk simult volna, lassan ismét elnémulva indult vissza a hatalmas óceánba, miközben néha megcsillant rajtuk a holdfény és a pillanatokra feltűnő West Point Lighthouse fénye. Sosem hittem, hogy Seattle-ben bármi is ennyire szép lehet, mint ez a hely.

-Mennyi mindent nem látni Seattle-ből-mondtam alig hallhatóan, mire Carlisle ismét rám emelte tengerszín szemeit.-Mintha a hatalmas város mindent kívül tartana, ami meseszerű vagy nem a mindennapokba illő.

-Mindenki csak a hatalmas betonerdőt látja a városban-simította meg a vállamat.-Mindössze néhányan ismerik a rajta túlnyúló fenyvest, a mellette elterülő óceánt...pedig annyi minden csodát rejt a természet.

-És te miként leltél erre a helyre?-pillantottam rá kíváncsian.-Hiszen szinte mindig a kórházban kell lenned. Mikor van időd erre sétálni?

-Tudod-állt neki kuncogva -, én nem Seattle-ben lakom, ha pontos akarok lenni. Én inkább úgy mondanám, hogy Seattle mellett lakom -pillantott körbe.-Itt minden annyival békésebb, mint bent a városban, emiatt költöztem a város melletti erdőszélre.

-Itt laksz az erdő szélén?-csillantak fel a szemeim ennek hallatán, hiszen mindig is imádtam a hatalmas fenyveseket.

-Körübelül néhány percre innen-mutatott a most szinte feketének tűnő rengeteg felé.-De rajtad kívül még nem sok embert láttam ennyire lelkesedni amiatt, hogy a városon kívül lakom-nevetett fel alig hallhatóan, amire én picit zavartan sütöttem le a szemeimet a homokkal beterített part felé.

-Hát tudod-pillantottam ismét rá-, mikor még kislány voltam, akkor apámmal sokat jártunk ki a közeli erdőbe piknikezni, megtanított csomó mindenre a természettel kapcsolatban, és éppen ezért nem igazán szeretek ott bent élni abban a kis lakásban-sóhajtottam.-A városban minden annyira rideg és hűvös, míg itt veled-mosolyodtam el-, olyan, mintha ismét otthon lennék. Mintha Seattle nem is lenne annyira hideg, ha te mellettem vagy.

Amint a tekintetünk ismét összeakadt, Ő ujjait ismét összefonta az én ujjaimmal, miközben az Ő arcára is szelíd mosoly húzódott. Puhán kezdte el simogatta a csuklómat, miközben lassan visszafelé indultunk a partszakaszon, majd amint ismét megláttuk a kis fehér világítótornyot, Carlisle megállt velem szemben, miközben mindkét kezemet kezeimbe vette.

-Mi lenne, ha holnap délután elvinnélek a szüleimhez?-ajánlotta fel, mire én tágra nyílt szemekkel pillantottam fel ismét az arcára.

-A szüleidhez?-rémültem meg egy picit.-És ha nem tetszem majd nekik?

-Hogy pont te ne tetszenél nekik?-kuncogott fel alig hallhatóan, miközben ujjaival puhán megsimította az arcom vonalát.-Nálad tökéletesebb lányt soha nem is adhatott volna nekem az ég. Teljességgel ki van zárva, hogy bárki is ne kedveljen téged a családomban.

-Hát jó-mosolyodtam el zavaromban-, akkor holnap munka után indulunk?

-Nem kell idegesnek lenned-simított meg nyugtatóan, mikor látta az arcomra valószínűleg kiülő kisebb rémületet.-Telefonon már meséltem rólad nekik, és azonnal odavoltak érted. Számukra hatalmas dolog, hogy megtaláltam az igazit, hiszen lassan már harminchárom éves vagyok, és nem leszek fiatalabb-vonta fel a szemöldökét játékosan, mire nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek.

-Rendben van-bólintottam-, akkor holnap-mondtam ki még mindig picit remegve, majd lassan mind a ketten elindultunk vissza Seattle hatalmas épületei közé.

Hamarosan már az otthonom közelében sétáltunk. A csillagok még mindig tisztán látszottak az égbolton, ám már néhány felhő néha elhaladt a hatalmas telihold előtt, aminek fénye halványan megvilágította a sötét Seattle-i utcákat.

-Hát itt lennénk-álltam meg a lakásom ajtaja előtt.-Nem szeretnék búcsúzni, de azt hiszem, ez most elkerülhetetlen- kuncogtam.

-Sajnos én sem mondhatok mást- vonta meg a vállát beletörődve.- De nem maradunk sokáig egymás nélkül-hajtotta egyik hajtincsemet a fülem mögé, majd ujjaival puhán megsimította az arcomat.-Viszont szívesen eljönnék erre majd reggel, és mehetnénk együtt a munkába, ha szeretnéd…

-Mindenképp-bólintottam.-Akkor holnap az ajtóm előtt, Dr. Cullen-nyomtam puszit az arcára, majd kicsit nehéz búcsúval a szívemben nyitottam be az otthonom ajtaján.

Mikor becsuktam az ajtót, még a résen át láttam, hogy Carlisle még mindig ott áll az ajtómhoz vezető rövid lépcső tövében, és ez csak még inkább azt az érzetet keltette bennem, hogy nélküle az életemet üresnek érzem. Ha mellettem volt, a szívem mindig szárnyalt, ha megfogta a kezem, a szívverésem gyorsulni kezdett, ha puszit nyomott az arcomra, akkor a vér az ereimben sebesebben kezdett el száguldani, mintha valami elől menekült volna; és egyre inkább azt éreztem, hogy az elszakadás tőle minden alkalommal nehezebb lesz.

Lassan átsétáltam a konyhámba, ahol még a sötétben is hallottam, amint Doki cicám hangos dorombolással jön elém, és amint felkapcsoltam a villanyt, azonnal a lábaim közé csavarodott ételét követelve.

-Látom, valaki nagyon éhes itt-vettem fel a kezemben, majd miután megpusziltam a fehér kis buksiját, azonnal ki is adagoltam neki az eledelt a kis tányérjába, mire azonnal rá is vetette magát a falánk kiscicám.

Amint néztem, ahogyan eszik; azon gondolkodtam, hogy néha Pamacs teljesen úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. Állandóan figyelmet követel, de annyi szeretetet ad az embernek, amit egy kisbaba hozhat egy család életében. Bár azért reméltem, hogy egy napon majd nekem is megadatik, hogy Doki mellett egy valódi kisbaba is az életemet bővítse.

Már kissé álmosan zuhanyoztam le magamról az aznapi eseményeket, majd miután befeküdtem az ágyamba, azonnal elnyomott az álom…

Mindenki feketében volt körülöttem…Derek, Addison, Mark, George, és én is, miközben a nem messze az erdőben lévő temetőben álltunk mindannyian egy parányi sír előtt. Senki nem szólt semmit, mindössze álltunk ott, és néztük az előttünk kiemelkedő földhalmot, aminek valami miatt egyszerűen nem láttam a fejfáján lévő feliratot, mintha köd borította volna. Ám ebben a pillanatban egy parányi hang szakított ki a gondolataim közül, mire oldalra nézve megláttam egy babakocsiban fekvő kicsi lányt, mire ösztönösen a karjaimba kaptam Őt.  Erre a kezemben pihenő apróság azonnal elhallgatott, és amint a pici arcára néztem, azonnal tudtam, hogy Ő az én kisbabám. Örökölte a szemeim és a hajam színét, de a vonásai mintha Carlisle vonásait tükrözték volna vissza. Ő nem is az én, hanem a mi kisbabánk volt.

-Remek ember volt-szólalt meg ekkor mellettem Derek.-Szerette a családját, mindennél jobban.

-És a barátait is-bólintott Mark.-Vajon mi lesz most Esme-vel és a picivel?

-Majd segítünk neki-sóhajtott fel Addison.-Hiszen mi az Ő barátai is vagyunk, szüksége van a segítségünkre.

-Mama-szakított ki hirtelen gondolataimból egy új, mégis ismerős hang, mire ismét a másik oldalamra néztem, ahonnan  eltűnt a babakocsi, és a pár pillanattal ezelőtt még a karjaimban fekvő kislány már mellettem állt, és a kezemet fogta-, a papa miattam halt meg?

-Kicsim, miről beszélsz?-simítottam meg az arcát, mire az előttem lévő fejfa kitisztult, és megláttam a rajta lévő nevet: Dr. Carlisle Cullen.

A szemeim erre azonnal felpattantak, miközben erősen zihálva pillantottam a már néhány perce csengő vekkerre. A szívem majd kiugrott a mellkasomból ennek a rémálomnak a hatására, és alig bírtam rávenni magam, hogy valamilyen módon felébredjek belőle. Próbáltam győzködni magam, hogy mindez csak egy álom volt, de nem ment. Annyira valósnak tűnt minden…

Ebben a pillanatban hallottam meg az ajtómnál felhangzó kopogást, mire magamra kaptam a köntösömet, majd azonnal a bejárathoz siettem. Tudtam, hogy Ő vár rám ott.

-Jó reggelt!-nyomott puszit az arcomra, majd átnyújtott nekem egy csodaszép fehér rózsát.-Hogy aludtál az éjjel?

-Nem jól-mondtam picit álmosan.-De köszönöm a rózsát, isteni illata van-szippantottam bele a kezemben lévő virágba, miközben halovány mosollyal az arcomon tettem bele Őt egy csinos kis vázába.

-Az én hibám volt, túl későn értünk vissza-lépett beljebb, bár láttam, hogy még mindig nem tudja, mit tehet meg, és mit nem az én otthonomban.

-Érezd magad otthon-mondtam neki, miközben egy kis ásítás hagyta el az ajkaimat.-És te nem tehetsz semmiről, csak rosszat álmodtam-nyeltem nagyot, mikor eszembe jutottak az álmom részletei.-Te hiszel abban, hogy az álmok valóra válnak?

-Abban igen, hogy vannak, amik valóra válnak-ült le a nappaliban lévő kanapéra.-De abban nem, hogy mindennek meg kell valósulnia, ami az álmainkban történik.

-Ezzel megnyugtattál-sóhajtottam megkönnyebbülten, ám a lelkemben még mindig vihar kavargott. Carlisle halálának képe sokként ért, és reméltem, hogy soha nem kell szembesülnöm azzal, hogy elveszítem Őt. Nem élném túl…mintha újra és újra tőrt döftek volna a szívemben, mikor csak erre gondoltam.

Hamarosan útnak is indultunk a kórház felé, és amint a kezemet fogta, lassan el is feledtem azt a buta gondolatot, ami az álommal kapcsolatban engem kínzott. Valószínűleg a munkahely okozta stressz miatt álmodtam rosszat, és semmi bizonyíték nincs arra, hogy az álmok jelentenek is valamit. Azonban egy kis bizonytalanság még mindig ottmaradt a szívemben.

-Akkor mit szólnál, ha itt találkoznánk az aulában?-álltunk meg a recepció előtt.-Aztán majd eldől, mit csinálunk ma délután, mielőtt elmegyünk a szüleimhez.

-Nekem tetszik az ötlet-mosolyodtam el.-Néha nem árt spontánnak lenni-nevettem halkan, amire Ő is felkuncogott.

-Akkor délután-simította meg az arcomat, majd lassan mind a ketten elindultunk  az első mai teendőnk felé.

Nekem az első utam Addison-hoz vezetett, mert még tegnap a lelkemre kötötte, hogy minél előbb menjek az irodájába. Sejtelmem sem volt róla, mi az, amit nem mondhat el nekem Carlisle előtt, de valami miatt csak velem szeretett volna beszélni.

Az ajtajához érve udvariasan bekopogtam, mire azonnal meg is hallottam beinvitáló szavait, így picit bizonytalanul léptem be a már ismert közegbe.

-Jó reggelt!-köszöntöttem.-Mondtad, hogy ma amint lehet, jöjjek ide, és…

-Örülök, hogy ilyen hamar ideértél-simította meg a vállamat, miközben leültetett az íróasztal előtti másik székre.-Milyen volt az este további része?

-Remek-mosolyogtam az emlékekre gondolva.-És hihetetlen kimondanom, de…szinte nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnék rá.

-Éppen emiatt hívtalak ide-pillantott rám most komolyabban.-Tudod, láttam, amint Carlisle rád néz…ez már nem szimplán szerelmes nézés volt. Ez már teli volt rajongással.

-De szerintem ez nem rossz dolog-mondtam meglepetten arca láttán, ami sokkal komolyabb volt, mint amit eddig megszoktam tőle.

-Nem rossz, mindössze csak heves-állapította meg halkan nevetve.-És tudom, hogy nem az én dolgom, amit most mondok, de…ezt mindenképp meg kell kérdezzem-emelte tekintetét ismét az arcomra.-Szedsz valamiféle…ahm…fogamzásgátlót?

-Öhm…-nem is tudtam, mit mondhatnék zavaromban.-Nem, nem, semmilyet nem szedek. Eddig nem voltam senkivel ilyen módon kapcsolatban, mint Carlisle-lal. És még vele sem tart ott a dolog-pirultam el a gondolatra, amit Addison is észrevett.

-Látom, kicsit kínos számodra mindez, emiatt nem leszek hosszú-vett elő egy receptet.-Felírnék neked egy kiváló készítményt, amit mostanában a pácienseimnek is adni szoktam. Itt is kiválthatod a kórházi gyógyszertárban, ha ez kényelmesebb a számodra-adta a kezembe, mire én még mindig pirultan tettem zsebre a kis papírdarabot.

-Köszönöm, hogy…segítettél-kuncogtam fel zavaromban.-Nem is tudom, miként lehetne egy ilyen dolgot megköszönni…

-Semmivel sem, drága-simította meg a vállamat.-De még arra hívnám fel a figyelmed, hogy amint elkezded szedni, mindig egy hónapra rá, napra pontosan vedd be, különben semmit nem ér, értetted?

-Persze-bólintottam rá.-És ha már itt tartunk…remélem, majd akkor is számíthatok rád, amikor nem azon lesz a hangsúly, hogy ne essek teherbe-mosolyodtam el, mikor elképzeltem az álmom pozitív részét.- Hanem amikor már óvni kell, ami itt bent növekszik-mutattam a hasamra, majd miután bíztató mosollyal elbúcsúzott tőlem, én is elindultam, hogy elkezdjem a mai vizitet…