Cullen's Anatomy IX. Fejezet

Sziasztok!

Íme, itt van a Cullen's Anatomy új fejezete, ami már tartalmazza a randi második felét, és kicsit nyugodtabb vizekre is evezünk a fejezet során ebből a nyüzsgő étteremből, ami remélem mindenkinek tetszeni fog. Aki meg szereti a Grace klinikát, ha nagyon figyel, elszórva észreveheti az egyik, sorozatban szereplő, idézet elemeit. 

Puszi! Carly

(Carlisle szemszöge)

Hirtelen mindenhonnal taps hangzott fel…minden ember állt az étteremben, és én alig vettem észre, amikor elindultam Esme felé. Csak mentem és mentem, majd amint megálltam előtte, azonnal magamhoz öleltem Őt, mire Ő meghatottan temette arcát a vállamba, szemeiből pedig örömkönnyek hullottak.

-Annyira…hihetetlen vagy-simítottam meg az arcát, majd mindenhová apró puszikat nyomtam, amire halkan felnevetett.

-Szerintem meg az hihetetlen…mire vettetek rá-törölte meg könnyes szemeit, mire ismét egy puszit nyomtam pirosló arcára.-El sem hiszem…

-De el kell hinned-öleltem meg ismét.-Ilyen hangot nem is tudom, hallottam-e már valaha, mint a tiéd.

-Ne mondd már!-pirult el, mire kezeimet a vállára rakva fordítottam óvatosan a még mindig neki álló tömeg felé.

-Látod, amit én?-simogattam meg a vállát.-Ha nem lenne annyira szép hangod, miért tapsolnának itt állva az emberek?-nyomtam újabb puszit az arcára, mire szemeit ismét rám emelte.

-Nélküled nem ment volna-csillantak meg a szemei.-El sem tudod hinni, mennyire féltem, de amint a szemeidbe néztem, mintha minden félelmem elmúlt volna néhány pillanat alatt. Mintha csak te lettél volna ebben a teremben.

-Hamarosan Addisonnak és Dereknek mennie kell-suttogtam neki-, és utána mi elmehetünk sétálni. Elmehetünk messze, ahol mindketten magunk lehetünk…

Nem mintha nem szerettem volna a barátomat és a kedves feleségét, de ez a dupla randi ötlet nem igazán volt sem Esme, sem pedig az én stílusom. Inkább szerettem volna vele kettesben lenni valahol, ahol csak mi ketten vagyunk; és ahol nem fürkész minket Addison kíváncsi tekintete, akin minden pillanatban látszott, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy minket minél jobban összeboronáljon. Esme arcán pedig láttam, hogy Ő is szívesen elmenne most valahova, ahol nem figyel rá ennyi ember.

-Randi a randiban?-pillantott rám kíváncsian, mire én halkan kuncogva bólintottam aprót előbbi szavaira, miközben lassan mindketten visszasétáltunk a nem messze álló asztalunkhoz.

-Annyira ügyes voltál-szólította meg Addison azonnal.-Miért nem mondtad senkinek, hogy tudsz énekelni?

-Mert én magam sem voltam ebben annyira biztos-sütötte le a szemeit zavarában. Ilyenkor mindig olyan volt, mintha még mindig kislány lenne. Természetesen nem volt már az, hanem egy csodálatos, érett nő volt, aki nem csak hogy okos, és különleges hangi adottsággal bír, de szerénységével teljesen képes magába bolondítani. El sem hittem, miként lehetséges ez, hogy mindezen jó tulajdonságok egyetlen emberben egyesülnek; és hogy ez az ember nem más, mint az én Esmém…az én apró kis madárkám.

-El nem tudom képzelni, mi miatt nem hittél magadban-pillantott rá Derek is.-Carlisle, te sem érted, igaz?-szólt hozzám, ám én csak ekkor vettem észre, hogy nem bírtam levenni a szemeimet Esme arcáról. A tekintetemet minden apró kis mozdulata vonzotta, és ha csak egy  pillanatra is nem figyeltem őket, az elmémben azonnal hiány támadt, mintha valamiféle heroin lett volna számomra az, hogy láthassam Őt.

De mindenesetre…hálás voltam barátomnak, hogy kiszakított ebből az állapotból, mielőtt még Esme észrevette volna.

-Én is teljesen megdöbbentem-mondtam picit remegő hangon.-Sosem hittem, hogy találkozok ebben az életemben egy ilyen csodaszép, intelligens, tehetséges-karoltam át a vállát-és szerény lánnyal, mint te-simogattam meg, mire szemeit ismét az arcomra emelte. Azonban mielőtt bármit is mondhatott volna, Derek hangja szakította meg a pár pillanatra az asztal köré ülő csöndet.

-Azt hiszem mennünk kell; hamarosan indul az ügyelet-pillantott az órájára.-Már kifizettem mindent, ma éjjel mindketten a vendégeim voltatok-kacsintott ránk, mire nem bírtuk megállni, hogy fel ne nevessünk.-Holnap találkozunk a munkában.

-Esme, mi meg majd találkozhatnánk az irodám előtt?-kérdezte Addison, mier Esme azonnal rábólintott a dologra.

-Természetesen, amint beérek, azonnal ott termek-válaszolta, majd miután barátaim elbúcsúztak, mi is elkezdtünk készülődni a második „második randinkra”.

-Hová megyünk?-pillantott rám kíváncsian, miközben ráadtam a kabátját, és lassan elindultunk a kijárat felé.

-Maradjon az én titkom-mosolyogtam rá, majd lassan sétálva indultam el vele Seattle határa felé.

Az ég teljesen tiszta volt, ami nem volt túl gyakori Seattle-ben, évente ha ötször fordult elő eddigi ittlétem során. A csillagok, mint megannyi gyémánt világítottak az ég fekete posztóján,  a telihold pedig hatalmas védelmezőként tekintett le a városra, miközben én Esme kezét fogva lassan felsétáltam vele a West Point Lighthouse-hoz.

A csodálatos kis fehér világítótorony ma éjjel is hűen végezte munkáját , mint minden éjjel, mikor magányomban ide vándoroltam, és néztem, amint a fény újból és újból megvilágította a Seattle-i vizek fodrozódó habjait. Itt mindig egyedül lehettem a gondolataimmal, és bármi bánat ért engem azon a napon, a hullámok elmosták mindazt, és így másnap nem kellett törődnöm az engem mardosó gondokkal.

-Istenem, ez mennyire szép-ámult el a hullámzó óceán horizontja felett feltűnő északi fény láttán.-Mi ez a hely?

-Tudtam, hogy nem laksz itt régen-álltam neki-, emiatt nem láthattál még mindent a városban. A West Point Lighthouse az én kis menedékem, ahová mindig elmenekülhettem, ha valamilyen tragédia ért. Nekem minden helynél fontosabb, pedig nem más, mint egy kis világítótorony az Isten háta mögött-nevettem fel halkan.

-Hihetetlen, hogy valami lehet ennyire…meseszerű-csillantak fel a szemei-, mintha nem is lenne mindez valós…

-Szeretnél maradni?-simítottam meg a vállát.

-Mindenképp-bólintott lelkesen, mire mindketten lassan elindultunk a part menti homoksávon...