2012. szeptember 22., szombat

Novella: Mindennek a premiere

Sziasztok!
Még így a késői órákban sikerült elkészítenem a Peter&Elizabeth novella második felét :) Remélem, ez is mindenkinek tetszik majd, és aki nem olvasta az első felét, az itt elolvashatja az előzményeket :) 
Puszi!
Carly







(Elizabeth szemszöge)




Istenem! Istenem, Peter vedd fel!-mondogattam magamban, miközben bepötyögtem Peter számát a telefonomban immár harmadjára, és figyeltem, hátha valaki felveszi a vonal túloldalán. Nem, ezt nem tarthatom meg magamnak, muszáj tudnia róla. Nincs jogom eltitkolni előle a dolgot, de az Isten szerelméért, miért nem veszi fel a telefont? Ám még mielőtt túlzottan is kétségbeestem volna, végre meghallottam a hangját a telefonba.
-Szia, Liz!-szólt bele simogatóan mély hangján.-Bocsánat, hogy nem vettem fel. Nem voltam itthon, én buta meg itthon hagytam a mobilomat. Valami baj van?
-Miért lenne baj?-ziháltam kicsit hevesen.-Miből gondolod, hogy valami baj van?
-Annyira hevesen veszed a levegőt, mintha kergetnének-nevetett fel halkan.-De ugye nem erről van szó? Nem akar senki bántani téged, igaz? Ha bárki ártani akar neked, csak mondanod kell, és kitekerem a nyakát.
-Ez kedves-kuncogtam fel én is.-Bá eféle szolgálatra nem lesz szükségem, mégis örülnék, ha idejönnél. Ha lehet minél gyorsabban. Muszáj lenne beszélnünk.
-Azonnal indulok!-mondta nyugtatóan, és szinte éreztem, amint megsimítja az arcomat.-Szeretlek!
-Én is szeretlek!-mosolyodtam el, majd miután leraktam a vonalat, kicsit ziláltan kezdtem el gondolkodni, miként is közölhetném Peterrel a dolgot. Hiszen, nem mondhatom azt neki, hogy bocsánat, nem figyeltünk eléggé, mert elragadott minket a hév. Ha már megtörtént a dolog, illő módon kell tálalnom, és felnőtt emberek módjára kell megbeszélnünk a továbbiakat. 
Hamarosan meg is hallottam az otthonom csengőjének hangját, mire én azonnal az ajtóhoz siettem. A szívverésem hirtelen felgyorsult, de megpróbáltam nyugodt maradni. Nyugodtnak kellett lennem, legalább Ő miatta.
-Szia, Peter!-köszöntem rá erőltetett mosollyal az arcomon, ami azonnal feltűnt neki, de nem szól.
-Szia, Liz!-simította meg az arcomat, miközben halovány csókolt lehelt az ajkaimra.-Látom még is van valami baj.
-Nem mondanám bajnak-remegett meg a hangom, miközben mind a ketten átsétáltunk a nappalimba.-De nem is tudom…
-Mondd el, mi bántja a lelked-simított ki egy hajtincset az arcomból.-Anélkül nem tudok neked segíteni.
-Hát…-sóhajtottam fel halkan-, emlékszel arra…mikor Saint Tropez-ban voltunk?-nyeltem aprót, amire Ő bólintott.
-Remek éjjelt töltöttünk ott kettesben-vette kezeimet kezeibe.-Semmi nem tudná velem feledtetni.
-Velem sem-húzódott arcomra -ezúttal- őszinte mosoly. Talán sosem voltam még annyira boldog, mint akkor. Minden annyira tökéletes volt, mint a mesékben.-És emlékszel, mennyire elragadott minket a hév? Mint két kamaszt.
-Hirtelen döntés volt, az biztos-emlte ujjait az arcomra.-De semmi pénzért nem vonnám vissza…soha.
-Csak tudod-tértem rá nehezen a témára-, éppen emiatt a hirtelen döntés miatt kell beszélnem most veled-sóhajtottam, miközben arcomon lévő kezét a kezembe vettem.-Ez körübelül másfél hónapja történhetett. És már most elmondom, hogy eddig én sem tudtam róla-tettem kezét a hasamra, mire a szemei egyszeriben csillogóvá váltak. Mintha ebből az apró mozdulatból minden gondolatomat kiolvasta volna, amit nem bírtam kimondani szavakban. De úgy tűnt, nem is kell kimondanom.
-Liz, te…te babát vársz?-teltek meg a szemei könnyekkel.-A mi kisbabánkat?-hangsúlyozta a többes számot, mire bólintottam.
-A tiéd…és az enyém-kuncogtam fel halkan.-Egy kis rész belőlem és belőled, ami anélkül az éjszaka nélkül nem valósulhatott volna meg. Én már imádom Őt, mindennél jobban…meghalni is képes lennék érte. De nem tudtam, te miként fogsz reagálni a hírre-pillantottam a föld felé, mert még nem mertem a szemeibe nézni.-Tehát…mit mondasz?
-Hogy mit mondok?-emelte meg ujjaival az államat, hogy a szemeimbe nézhessen, amik mostanra már megteltek könnyekkel.-Azt mondom, hogy mióta Fiona megszületett, azóta nem volt ennél csodásabb pillanat az életemben.
-Nem haragszol?-mosolyodtam el ismét.-Tényleg nem haragszol?
-Már miért haragudnék-ölelt meg óvatosan, mintha hirtelen porcelánná változtam volna.-Mindig is szerettem volna még egy kisbabát. De Jennie nem igazán szerette volna, és miután elhidegültünk egymástól, már esélyt sem adtunk neki. De aztán jöttél te-simította meg újra az arcomat.-Te ismét értelmet adtál ennek az  érzésnek, és mióta csak tudom, hogy mit érzek irántad, azóta erre a pillanatra vártam.
-Istenem, Peter!-nevettem fel halkan.-Akkor ezek szerint szülők leszünk? Lesz egy ici-pici rugdosónk, aki hamarosan itt lesz a karjainkban?
-Ezek szerint-tárta ki a karját, mire én örömtől telten fontam át remegő kezeimmel izmos vállát. Ő óvatosan magához vont, miközben puhán kezdte el simogatni a hátamat, mígnem sírásom lassan alább hagyott. De ezek már mind örömkönnyek voltak.
-Jaj, ne-szólaltam meg, mikor eszembe jutott az idő rohanása.-A premier.
-Mi van vele?-vonta fel a szemöldökét.
-Addigra már hatalmas lesz a hasam-simítottam meg aa most még lapos pocakomat.-Mit fognak hozzá szólni az emberek? Mit mondd majd erre a Summit?
-A Summit-nak nincs ehhez semmi köze-csitított.-Majd mindent elmondunk, amit érdemesnek tartunk rá, és nem lesz semmi baj. Elhiszed?
-Persze-bólintottam.-Mindössze kicsit megijedtem. Nem szeretném bajba sodorni a filmet, és a többi kollégánkat sem.
-Hidd el, minden rendben lesz-simította meg az arcomat, miközben egymást ölelve lassan eljutott a tudatunkig a kérdés, ami talán minden szülő fejében azonnal megfordul. Kisfiú vagy kislány lesz?

§


Hamarosan elérkezett a Breaking Dawn második részének premierje. Már mindketten elkészültünk, és az autóban ültünk, ami a helyszínre visz minket, azonban én még mindig ideges voltam. Bár már tudattuk a hírt a nagyérdeművel, miszerint együtt vagyunk, de arról még nem tudnak, hogy egy kis pocaklakó is úton van már az itteni világ felé. A barátaink mind megértőek voltak, hiszen előttük nem igazán titkolhattuk a dolgot, és nem mondtak el erről semmit a kinti világnak. Ám ezen az estén le kell rántanunk a leplet a titkunkról. Ez ma nem csak a film premierje volt…ez mindennek a premierje.
-Peter, én féltem a picit-sóhajtottam, mikor a kocsi megállt a vörös szőnyeg előtt.-Nem szeretném, ha bármi baja lenne.
-Nem lesz semmi baja-mondta csitítóan.-Ha bármi baj is történne, én majd elhárítom a rosszat akaró személyt. Nem árthat nektek semmi és senki.
-Köszönöm-pillantottam szemeibe hálásan.-Akkor induljunk!-mondtam határozottan, majd egymásba karolva indultunk el a nem messze tomboló tömeg irányába.
Mindenhol újságírók vettek körbe minket, és bár nem bírtak a közelünkbe jönni, de még is tartottam attól, hogy netán valami miatt még sem tudják ott tartani őket. Nem szerettem volna, ha az én kicsikém közelébe jönnének, hiszen minden, ami az életemet jelenti, itt volt bent a hasamban. És nem szerettem volna, ha bármi baja esne.
-Elnézést-lépett elénk egy riporter, mire azonnal megrémültem. Azonban amint láttan, hogy az Entertainment Weekly embere áll előttünk, azonnal megkönnyebbültem-, ha nem vennék tolakodásnak, lenne néhány kérdésem.
-Természetesen-bólintottam bátortalanul, mire Peter is biccentett.
-Nem bírtam nem észrevenni, Elizabeth, milyen lenge kék ruhát vett ma fel-mutatott a pocakomra.-Nem hinném, hogy rosszat mondok, de szerintem Ön várandós. Van benne valami igazság?
-Nem is tudom, elmondhatom-e-pillantottam Peterre, majd vissza-, de nincs tovább mit elrejtenem. Várandós vagyok.
-És az apa minden bizonnyal Ön, Peter-fordult a mellettem álló szerelmemhez.-Nem tévedek?
-Nem, nem téved-bólintott ismét.
-Milyen érzés újra átélni mindezt?-fordult ismét hozzá.-Milyen érzés újra apának lenni?
-Semmihez sem fogható-mondta halkan.-Ismét kinyíltak előttem az ajtók, amik mióta a legkisebb lányom megszületett, eltűntek. És mintha ismét fiatal lennék, mintha ismét harminc lennék, és nem harminckilenc.
-Nyilvánvaló, hogy mindketten várják már a kicsit-nevetett fel a riporter.-Esetleg elmondanák milyen nemű csemetére számíthatnak a rajongók?
-Erről még mi sem tudunk semmit-kuncogtam én is.-Nem szereznénk tudni, amíg meg nem születik, de névötleteink már vannak. Ha kisfiú, akkor Joey-pillantottam Peterre-, de ha kislány, akkor Annie Mae-nevettem fel ismét, amivel egy időben azt is éreztem, hogy a kis rugdosóm ismét aprót moccan a pocakomban.
-Remek nevek-pillantott ránk.-Gratulálok, és kívánok minél jobbakat-köszönt el tőlünk, majd mi is lassan elsétáltunk a film vetítésének helyszínére.
A film végül hatalmas siker lett. Én mindvégig élveztem, és mikor megláttam a Peterrel közös jeleneteinket, mindig elfogott az a remek érzés, amit vele átélhettem a forgatás alatt. Már akkor is imádtam őt, de akkor még nem mertük bevallani egymásnak, mit is érzünk. De ez már a múlté. És ami előttünk áll, az a közös jövő.


§


Hamarosan elérkezett a terhességem kilencedik hónapja. Eddig minden rendben ment, semmi baj nem történt a picivel, aminek nagyon örültem. Ám picit féltem is.
Féltem, hiszen ezelőtt sosem szültem, és nem tudtam, milyen érzés lesz. Mindenhonnan azt hallottam, hogy az élet legszebb és legfájdalmasabb dolga egyben, ami miatt rettenetesen ideges lettem. Hiszen melyik ember ne félne a fájdalomtól?
-Minden rendben van?-simította meg a hasamat Peter, mikor az új otthonunk nappalijában ültünk.-Kicsit feszültnek nézel ki.
-Nem, nincsen semmi baj-pillantottam fel szemeibe.-Mindössze már nem győzöm várni, hogy a pici kibújjon innen-nevettem fel halkan, miközben ujjaimmal én is megsimítottam a pocakomat.-Szerinted, milyen lesz?
-Szerintem annyira gyönyörű, mint te-nyomott puszit az ajkaimra.-Okos, értelmes kis csemete lesz, efelől nincs semmi kétségem.
-Én inkább arra gondoltam, hogy rád fog hasonlítani-kuncogtam.-De hamarosan kiderül.
-Hamarosan-bólintott, miközben elindult a konyha felé. Én is utána szerettem volna menni, ám ekkor egy erős görcsöt éreztem meg a hasamban, mire azonnal visszarogytam a székre. Éreztem, hogy ez nem egy sima összehúzódás, hanem ez már komoly dolog. Azonnal felkiáltottam.
-Peter!-ziháltam halkan.-Peter, itt az idő! Mennünk kell!
-Azonnal indulunk-rohant be a szobánkba, ahol már pár hete ott állt az előkészített bőröndöm a mai alkalomra.-Lélegezz lassan!
-Nem megy-csuklott el a hangom egy újabb összehúzódáskor.-Induljunk már, kérlek!
-Gyere, segítek!-emelt fel a székről, majd miután beültünk az autóba, már útnak is indultunk a legközelebbi klinika felé.
Hamarosan kaptam is egy kórtermet, amiben átvészelhettem a vajúdás fájdalmait. Kényelmesen lefeküdtem az ágyba, miközben Peter végig mellettem ült, és táplálta bennem a lelket, amikor a fájdalmaim még erősebbek lettek. Elmondta, milyen fantasztikus lesz meglátnod a saját véred, a saját vonásaidat egy másik kis személy arcán, látni az életet a szemeiben…Az előttem lévő képek hatására szinte teljesen ellazultam, ám még három órával később sem hoztam világra az én kis csillagomat.
Azonban hat órával az után, hogy Peterrel megérkeztünk a kórházba, a szülészorvos kezében felhangzott egy éles kis sírás, amitől fáradt szemeim azonnal könnybe lábadtak. Hallottam, ahogyan levegőt vesz, láttam, ahogyan kapálózik az orvos karjaiban, és már is tudtam, hogy teljesen egészséges. Nem kellett ehhez orvos, mert tudtam, egy anya megérzi az ilyesmit.
-Kislány lett, Miss Reaser-mondta.-Mi lesz a neve?
-Annie Mae Facinelli-ziháltam fáradtan, miközben tekintetemet Peter büszke arcára emeltem.-Látod, milyen gyönyörű?
-Hihetetlenül apró-cseppent le az Ő arcáról is egy kicsiny könnycsepp.-De minden kétséget kizáróan csodaszép kislány. Már el is felejtettem, milyen egy kisbaba; hogy mennyire törékeny.
-Viszont ezek szerint te még mindig lányos apuka vagy-nevettem fel erőtlenül.-Ő a negyedik lányod.
-Nem bánom-nyomott puszit a homlokomra-,hiszen Ő a mi kicsikénk. A mi kis Annie-nk.
-Már alig várom, hogy a karjaimba foghassam Őt-sóhajtottam.-Szeretném már végre látni, hiszen még nem is volt alkalmam megszemlélni Őt.
-Nemsokára visszahozzák-simított ki egy hajtincset az arcomból.-Viszont nekem el kell mondanom, mennyire büszke vagyok rád. Nagyon bátor voltál.
-Köszönöm-pirultam el, bár a kimerültségtől piros arcomon, nem hiszem, hogy túlzottan feltűnt neki.-Nézd, már itt is van!-vékonyodott el a hangom, mikor egy nővér behozta Annie-t a szobánkba, majd óvatosan a karjaimba helyezte őt.
A pici haján már most is látszott, hogy olyan színű, mint az enyém, mert nem volt annyira sötét, mint az apukájáé. A pici orra is inkább az enyémre hasonlított, ám a szemei…mintha Peter csodaszép zöldeskék szemeit örökölte volna, és még a formája is pontosan ugyanolyan volt, mint az övé. Szavakba ölteni sem tudtam, mennyire gyönyörű volt, talán még gyönyörűbb, mint első látásra. A mi kis angyalkánk…
Hamarosan hónapok teltek el, majd lassan évek. Annie Mae hamar növekedni kezdett, és nem sokkal később, már egy életvidám négyéves kislány volt, aki minden nappal több szeretetet hozott az életünkbe. Hosszú, világosbarna haja volt, aminek a tincsei göndörkés fürtökben omlottak a vállára, mint egy kis hercegnőnek, és emellett még egy igaz kis angyal is volt a lelkében. Mindig imádott velünk jönni a forgatásokra, és miután Ő is nőni kezdett, szívesen maradt mellettünk akár napokig is.
Persze voltak alkalmak, amikor nem jöhetett velünk, és ilyenkor Nikki mindig szívesen vigyázott rá. És persze Annie sem unatkozott barátnőm mellett, mindig csináltak valami mókásat, amíg nem voltunk itthon.
-Anyu, anyu-rohant ide hozzánk, amikor egy hosszabb útról hazaérve beléptünk a házunk ajtaján.-Jaj, annyira örülök nektek!
-Mi is neked, csillagom-öleltem meg, miközben puszit nyomtam a buksijára.-Milyen volt Nikkivel? Mit csináltatok a héten?
-Sokat játszottunk, és megmutatta, milyen voltam, amikor kicsi voltam-mutatott rá egy közel öt éves újságra, amiben először mutattuk meg a mi kincsünket. Ez volt az első fotója a nyilvánosság előtt.-Én lennék a Twilight baba, nem igaz?
-Pontosan-simította meg az arcát Peter is.-Ha majd picit idősebb leszel, megnézheted, milyen filmben ismerte meg egymást a mama és a papa, de még csak egy kicsi lány vagy-csiklandozta meg a hasát.-A kicsi lány nem szeretne Micimackót nézni?
-De, nagyon!-kiáltott fel izgatottan, majd mindketten elindultak a nappaliban lévő TV irányába. Én pedig nem tudtam mást tenni, mint csodálni az én kis csillagomat, és a férfit, aki megajándékozott vele. Ők voltak az életeim. 


És ilyen lenne Annie Mae :)

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Jaj, ez annyira édes kis novella lett! :)
    Körülbelül az egyik nagy álmomat olvashattam most és egyszerűen nem tudom szavakba önteni, mennyire tetszett. :)
    Hát, abban biztos vagyok, hogy akár Annie Mae, akár Joey lenne, biztosan nagyon szép lenne. De itt is csak azt tudom mondani, amit a képedhez is írtam: hogy kezdetnek annak is határtalanul örülnék, ha összejönnének. Erre pedig én még mindig azt mondom, hogy van némi reményünk (meg amúgy is: "Sose hagyjon el a remény!" :D).
    Puszi:
    Winnie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Winnie!
      Hát egyet kell értenem veled abban, hogy ez nekem is egy nagy álmom, és öröm volt ezeket szavakban is "papírra" vetni :D Rendkívül élveztem, hátha még igaz is lenne a történet :P Talán egyszer majd megvalósul, és akkor tényleg lesz majd egy kis Joey-juk vagy egy kis Annie Mae-jük :P És abban is biztos vagyok, hogy Ő lenne az egyik legszebb sztátbaba az egész világon, sőt...biztos vagyok benne, hogy a legszebb lenne, hiszen két ilyen csodás szülőtől milyen gyerek születne? :P
      De való igaz az is, hogy már annak is örülnék, ha összejönnének :D Komolyan, talán még repülni is tudnék, ha valóra válna XD
      Puszi!
      Carly

      Törlés