2012. szeptember 20., csütörtök

Cullen's Anatomy V. Fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy már nagyon régen volt friss fejezet, de íme ennek is eljött az ideje. Ebben a fejezetben nincs túl sok mozgalom, ám a végén van némi fordulat, ami már is meghatározza a következő fejezet témáját :) 
Remélem, mindenkinek tetszik majd :)
Puszi!
Carly







(Esme szemszöge)



-Esme!-hallottam meg a nevem halk suttogás formájában a fülem mellett, mire ha picit lassan is, de nyitogatni kezdtem ólomsúlyúnak érzett szemhéjaimat. Azonnal láttam, hogy nem az otthonomban vagyok, hanem valahol teljesen máshol nyomott el az álom, ám pillanatnyi zavaromban még azt sem tudtam felidézni, hogy hol töltöttem az éjszakát.
Mindössze akkor tudatosult bennem minden, mikor a kissé homályosnak mondható látványból egy ismerős arc tekintett vissza az én szemeimbe.
-Mikor aludtam el?-ültem fel az ágyon, miközben szemeimet én is Carlisle arcára emeltem.-Mennyi az idő?
-Már majdnem hat óra-mondta a karján lévő órára pillantva.-Éppen ezért ébresztettelek fel, hiszen nem hinném, hogy ne lenne valami fontos, ami miatt haza kell menned.
Ebben a pillanatban ért el a felismerés, miszerint teljesen elfeledkeztem az én egyetlen lakótársamról.
-Uram Isten!-ugrottam fel hirtelen.-Doki! Elfeledkeztem Dokiról!
-Ki az a Doki?-pillantott rám kíváncsian, miközben kinyitotta nekem az ajtót, és elindultunk a kijárat irányába.
-Doki a cicám-válaszoltam.-Elfelejtettem, hogy  nem mentem haza enni adni neki, mielőtt eljöttem volna a randevúnkra. Mostanra már biztosan nagyon éhes lehet-mondtam lelkiismeret furdalással a hangomban.
El sem tudtam képzelni, miként lehettem ennyire felelőtlen. Hiszen Ő csak egy cica, akinek szüksége van arra, hogy gondoskodjak róla. Ha már egy macskára sem tudok figyelni, mi lesz, ha majd később gyerekeim lesznek?
-Esme, biztosan nincs semmi baja Dokinak-simította meg a vállamat nyugtatóan, miközben lassan elértünk a hatalmas kórház kijáratának ajtajához.-Mi lenne, ha hazavinnélek? Autóval még is csak jobban lehet haladni, mint gyalog.
-Ugyan, nem kérnék tőled ekkora szívességet-hárítottam finoman. Biztos voltam benne, hogy neki is van elég elintéznivalója, és több gondja is van annál, minthogy engem hazavigyen.
-Ez nem szívesség-fogta meg a kezemet.-Örömmel megteszem, hiszen nincs semmi más dolgom, és ezen kívül egy úriembernek kötelessége hazakísérni a hölgyet, miután kettesben töltöttek némi időt egy randevú keretében-húzódott arcára féloldalas mosoly, amire nem tudtam nemet mondani. Mintha egyetlen mozdulatával is képes lett volna magába bolondítani a másodperc töredéke alatt, és ez ellen nem tudtam mit tenni. Talán bennem van valami féle gyengeség?
-Rendben van-mondtam pironkodva.-Ha nincs más dolgod…
-Nálad nincs semmi fontosabb jelen pillanatban-simította meg csuklómat puha ujjaival.-Gyere, a kocsim nem messze parkol!-biccentett az oldalsó parkolósáv irányába, majd kicsit szaporább léptekkel sétáltunk el a nem messze álló autók tömegéhez.
Miközben Carlisle kocsiját kerestük, azon morfondíroztam, vajon milyen autója is lehet egy ilyen orvosnak, mint neki. Sokszor hallottam már, hogy az autó tükrözi tulajdonosának minden vonását, ami az illető tulajdonságait illeti. Carlisle visszafogott, mégis erős jellemmel bír, ezt már most el tudtam mondani róla. Azonban mégis volt benne valami szenvedély, valami rejtett erő, amit a visszafogott viselkedés alatt rejtegetett. Amit nem mutat meg akárkinek, akivel összefut a világon.
-Itt lennénk-állt meg egy éjfekete autó előtt, majd egy halk csipogás kíséretében kinyitotta a jármű ajtaját.-Parancsoljon, hölgyem!
-Köszönöm!-mosolyodtam el szelíden, miközben kényelmesen elhelyezkedtem a sofőr melletti oldalon.
Az autó nem csak kívülről, hanem belülről is elegáns volt. Minden vonalából áradt valami féle nemesség, amit a fehér bőrüléssel még inkább kiemeltek. A műszerfalat és a kormányt finom faborítással vonták be, amin jól látható helyen volt elhelyezve az általam is jól ismert, fénylő Mercedes embléma.
-Már indulhatunk is-helyezte be a slusszkulcsot az indítóba, és amint a kezeit a kormányra rakta, azonnal felfedeztem a párhuzamot kocsi és tulaja között. Carlisle nemes természete, és eleganciája mintha át lett volna ültetve ebbe az autóba.-Merre laksz?
-Nem messze-válaszoltam-, ha elindulsz a főúton, akkor a második utcán fordulj balra, és már ott is vagyunk.
-Hamar ott leszünk-kanyarodott ki az útra-, nem kell féltened a cicádat-mondta nyugtatóan, majd lassan elindultunk az én kicsinyke otthonom felé.
Miközben a mellettünk elsuhanó épületeket figyeltem, lassan a nap is megjelent a horizont narancsos peremén. A csillagok szinte már teljesen eltűntek, mire abba az utcába értünk, ahol a lakásom található.Carlisle óvatos mozdulatokkal parkolta le a kocsit a bejárat előtt, éppen úgy, mintha csak műtött volna. Majd miután leállította a motort, az ajtómhoz sétálva nyitotta ki nekem azt udvariasan.
-Köszönöm-húzódott arcomra halovány mosoly, miközben a táskámban kutatva vettem elő a bejárati ajtóm kulcsát.
-Nincs mit-karolta át a vállamat.-Akkor én már…
-Nem kell elmenned-tartottam vissza, amint el akart indulni visszafelé.-Ha már ennyit meséltem neked Dokiról, akkor szerintem ideje lenne bemutatnom neked-csavartam el a kulcsot, mire szinte azonnal csavarodott lábaim köré hófehér cicám, miközben panaszos nyávogásával jelezte egyértelmű étkezési szándékait.
-Jaj, Pamacs-vettem fel a karjaimba, amire Ő halkan dorombolni kezdett.-Doki, Ő itt Carlisle.
-Szia, cica-simította meg a buksiját.-Tudod, milyen szerencsés vagy? Esme-nél jobbat nem is kaphattál volna gazdának-erre a mondatra azonnal elpirultam. Azonban Pamacs nem hagyott tovább pironkodni, és egy újabb éhes pillantással jelezte, mennyire várja már a finom harapnivalókat.
-Már is adom, kicsim-indultam volna el, ám mielőtt beléptem volna, még visszafordultam.-Nem szeretnél bejönni?
-Nem szeretnélek zavarni-pillantott mélyen szemeimbe.-Inkább visszamegyek a kórházba, és ott lezuhanyozom.
-Nem zavarnál-nevettem fel halkan.-És nálam is lezuhanyozhatsz. Én addig adok enni Dokinak, és készítek valami reggelit. Gondolom, nem csak a cica éhes hármunk közül.
-Rendben van-sóhajtott alig hallhatóan.-De miattam nem kell nagy reggeli készítésbe fognod. Elég lesz valami, amit te is mindennap eszel-állt ismét mosolyra az arca, majd engem előreengedve sétáltunk be a nem túlzottan nagy lakásomba.
Mindössze egy kényelmes kis nappali, egy konyha, és egy fürdőszobás háló alkotta az egészet, de én mégis örömmel jöttem ide haza minden nap. Mintha sugárzott volna valami nyugalmat a meleg színeivel és a meghitt, otthonos külsejével.
-Ha átmész a szobámon, ott van a fürdő-mutattam meg neki.-Találsz ott törülközőt is, és mindent, amire csak szükséged van.
-Köszönöm-pillantott rá hálás csillogással a szemében, majd a szobám ajtajában eltűnve lépett be a kicsiny fürdőbe.
Én azonnal elővettem Doki eledelét, amit a hűtőben tartottam, majd miután már Ő is jóízűen falatozott, elkezdtem elkészíteni egy ízletes omlettet a mi reggelinkhöz. Már majdnem teljesen elkészültem, mikor megszólalt a lakásom csengője.
Félretoltam az ételt a tűzhelyről, majd miután az ajtóhoz siettem, meglepetten tapasztaltam egy ismerős arc látványát a bejáratnál.
-George-szólaltam meg meglepetten-, te mit csinálsz itt?
-Erre jártam-vonta meg a vállát.-És ha már itt voltam, én arra…arra gondoltam-kezdett el dadogni zavarában-, hogy mi lenne, ha együtt mennénk el a…munkába.
-Jaj, George-sóhajtottam fel halkan-, ez nem fog menni. Tudod…
-Esme!-hallottam meg Carlisle hangját, majd miután hátrafordultam, mindössze egy szál törülközőben pillantott ki a szobám ajtajából, mire a tekintetemet azonnal a föld felé szegeztem zavaromban-Ki van itt?
-Csak George-válaszoltam, majd amint ismét George szemeibe néztem, azonnal megláttam a szemeiben valami…valami féle bánatot. Szinte örvénylettek az érzelmek azokban a szürkéskék szemeiben, és szinte alig bírt levegőt venni emiatt az érzés miatt.
-Sajnálom, hogy megzavartam a ti…romantikázásotokat-köszörülte meg a torkát.-Majd találkozunk a kórházban-fordított nekem hátat, majd sietve indult el az ellenkező irány felé. És nekem ekkor jutott el az agyamig, mit látott, és mit hitt rólam. De már nem tudtam neki megmagyarázni.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Jaj, ezt is úgy imádtam! :)
    Komolyan, olyan aranyosak együtt, hogy arra nincsenek is szavak. :)
    Azt be kell vallanom, hogy Esme helyében én is aggódtam volna a cicámért. Szegény Dokiról most kicsit elfeledkezett, de így legalább volt rá alkalma, hogy Carlisle láthassa a lakását. :D
    Mondjuk, azt nem gondoltam volna, hogy ott is fog zuhanyozni, azt meg pláne nem, hogy egy szál törülközőben megy majd ki a fürdőszobából. :D
    Szegény George... Képzelem, milyen rosszul eshetett neki, hogy ott találta Carlisle-t Esme lakásán. Igaz, nem neki szurkolok, de azért mégis megsajnáltam. :(
    Na, meg persze, az is mindjárt szöget ütött a fejembe, hogy ha ezt elmondja a kórházban, akkor kitudódik Carlisle és Esme kapcsolata, ráadásul olyan formában, ami nem is igaz. :/
    Úgy érzem, most jönnek még a bonyodalmak... :/
    Alig várom, hogy kiderüljön, mi történik ezek után! :)
    Puszi:
    Winnie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Winnie! :)
      Hát igen, Doki most kicsit el lett feledve, de valóban megérte, hiszen így Carlisle láthatta a lakását :D Még ennek a fürdőszobás jelenetnek is megvolt a maga jelentősége, és nem is véletlenül történt, ez majd kiderül.
      Valóban, én sem George-nak szurkolok, de mégis megsajnáltam. De nem fogja elmondani a kórházban, ezt megígérem. Bár valóban félreértette a szituációt, és ez majd szorul némi magyarázatra.
      Igyekszem sietni a fejezettel, mivel a legutóbb sokat kimaradtam a fejezettel.
      Puszi!
      Carly

      Törlés