Elhagyva XLVII. Fejezet

Sziasztok!

Ismét frissel jöttem, ám ez valamivel rövidebb, mint a megszokott, mivel nem akartam összemosni a következő fejezettel. Ebben kiderül, mit is érez Carlisle és Esme, mikor Aurora elárulja, hogy udvarlója van, és mivel nyugtatja meg Esme Carlisle-t. A következő fejezetbe sokkal családiasabb hangulatot tervezek, és nem akartam ebbe a kis feszültségbe belevinni azt. Remélem, tetszik majd!
Puszi! Carly

(Carlisle szemszöge)

Ha keringett volna még vér az ereimben, most talán forrt volna a bennem kavargó érzésektől. Egyszerre voltam dühös, mérhetetlenül dühös, hiszen a lányunk mindössze tizennyolc éves. Még kislány, nem tudja, mit jelent a szerelem. Másrészről viszont hihetetlenül féltettem, pontosan az előbbi ok miatt, és az őt érhető csalódások miatt. Nehezemre esett, hogy ne mondjak valami olyasmit, amit nem kellene most mondanom.

-Carlisle, szívem, nyugodj meg!-simította meg a vállamat Esme, mikor észrevette a bennem háborgó indulatokat.-Ülj le, mielőtt bármit is mondanál!

-Nincs mit mondanom-suttogtam halkan, miközben picit görcsösen helyezkedtem el a nappalinkban álló kanapén.-Nem tudok mit mondani.

-Mindjárt megbeszéljük-nyomott nyugtató csókot ajkaimra, majd ismét lányunk irányába fordult.-Kicsim, mi lenne, ha addig megmutatnád Nocte-nak az otthonunkat? Semmi nem változott, mióta elmentél.

-Rendben, mama-indultak el ez emeletre, miközben én fájó szívvel tekintettem kicsiny lányom után.

Nem, Ő nem nőhetett fel…nem, hiszen tegnap még csak öt éves volt. Egy öt éves pici lány, ő még nem áll készen erre, ő még nem felnőtt; Ő az én Hajnalom, az én pici csillagom. Tegnap még alig tudott beszélni, éppen csak megtanult járni…nem, nem voltam képes mindezt felfogni.

-Szívem, nincs semmi gond-ült az ölembe szerelmem.-Mikor meghallottam, amit mondott, én is megrémültem, de tudod mit? Emlékeztettek valaikre.

-De Ő még mindig kislány-szólaltam meg ismét.-Ő még nem nőtt fel, nem áll erre készen.

-Most mesélek neked valamit-simított bele szőke hajamban.-Tizennyolc évvel ezelőtt volt egy lány. Hosszú, hullámos, karamellaszínű haj; fehér bőr…rémlik valami?

-El sem tudnám feledni-kuncogtam halkan, mikor ráismertem a mesebeli lányra.

-Nos, ennek a lánynak a mamája mindennél jobban féltette őt. És amikor egy nap betoppant a szőke herceg fehér lovon, a lánynak az élete fenekestül felfordult. Szerelmes lett, mindennél szerelmesebb, nem számított neki, milyen következményei vannak a tetteinek. Emiatt esett meg az, amitől a lányt a mamája mindennél jobban féltette. Hamarosan kis jövevény volt érkezőben a szíve alatt, mire a mamája rettenetesen megijedt. A lány minden más baj ellenére csodaszép kislánynak adott életet egy hűvös őszi napon, és a picinek egy különleges nevet adott…Aurora.

-Én kicsiny angyalkám-sóhajtottam halkan.

-De amit mondani szeretnék-suttogta halkan-, anyám mikor megtudta, el akarta vetetni Aurorát, mivel engem féltett. Féltette az életemet, a kilátásaimat; de ha akkor nem álltam volna a sarkamra, most nem lenne itt a lányunk. Én már huszonegy éves voltam, de anyukámnak én voltam a pici lánya. Hiába nem úgy tűnik, Aurora felnőtt nő már, készen áll a szerelemre. Én magunkat láttam bennünk, az Ő szemükben is azt a fiatalos csillogást láttam, mint akkor a miénkbe-nyúlt az állam alá-, és amilyen most is csillog a miénkben.

-Emiatt imádlak-simítottam meg karamellaszín tincseit.-Ami miatt nem hinném rólad, amit magamról hittem. Emiatt-mutattam mellkasomra.

-Én is imádlak-pillantott szemeimbe.-Mindig…