Elhagyva XLVI. Fejezet

Sziasztok!

Majdnem egy hónapnyi kihagyás után meg is érkezett a friss. Bocsánat, némi gondom volt a saját írásommal, sosem tartottam elég jónak, amit leírtam, így csak egy helyben topogtam. De most sikerült leküzdenem, és írtam, írtam, míg el nem készült. Remélem, megérte várni rá. Köszönöm a türelmeteket és a kitartásotokat, nagyon hálás vagyok mindenkinek. :)

Puszi! Carly

(Aurora szemszöge)

Minden falkatag némán állt, mintha ők sem hitték volna el, amit látnak. Vámpírrá váltak a szüleim, az alfa lánya, az én mamám és papám. A döbbenettől semmit nem tudtam csinálni, mindössze az ijesztett fel ebből az állapotból, mikor Noc puhán hozzám bújt.

Falka!-mordult fel James.-Nincs itt semmi látnivaló. Indulás!

James-szólaltam meg halkan-, én itt…

Tudom-bólintott.-Ne maradj túl hosszú időn át-fordult el, majd a falka után rohanva indult el a hatalmas erdő irányába.

Én ismét szüleimhez fordultam, mire mama és papa ismét szemeimbe pillantott. Nem tudtam, mit mondhattam volna…

Sajnálom-mormoltam halkan.

-Nincs mit sajnálnod, kicsim- mondta anyu.- Nem tettél semmit.

Miattam volt mindez?

-Semmi nem volt miattad-állt elém, mire nem bírtam megállni…arcommal azonnal mamámhoz bújtam.

-Kicsim…

El kell mennem-pillantottam rá mindkettejükre.-De minnél hamarabb itt termek-mondtam alig hallhatóan, majd pillanatok múltán elindultam a falka után…

Amint otthon voltam, mintha minden elhűlt volna. John és Rawant látni sem bírt, Dr. Lucien halkan sóhajtva mutatta ki, mit érez; és James…

Mintha kívülállóvá lettem volna.

(Esme szemszöge)

Hihetetlen volt… mintha csak ma lett volna, mikor azon a tiszta, teliholdas éjjelen az én pici angyalom sírni kezdett a karjaimban. Mikor első pici légvételeit venni kezdte, mikor aprócska ka könnyei elsőnek hullani kezdtek az evilágon töltött első pillanataiban, annál csodásabb élményt nem élhet át egyetlen anya sem.De sosem hittem volna, hogy az alig félkaromnyi pici lányka egy napon hatalmas, erős farkasként áll majd előttem. Hiszen mikor kicsi volt, pici kezei a fatörzset is alig bírták átfogni, mikor fára mászott, még a plüssállatait is alig bírta el a kezdeti időszakban. Az én kicsiny angyalom sosem bírt volna ártani senkinek, valódi angyal volt; még a földön talált pillangót is kisegítette az ablakon. Mindez most annyira ellentétesnek tűnt a mostani képpel.

Nem tudtam mit tenni, mint ülni a múló őszi erdőre nyíló ablakunknál, s várni valamire, bármire, ami jöttére utal. Hiszen azt mondta visszajön, nem hagy itt minket. Azt mondta visszajön, és ismét velünk lesz. Mi miatt voltam még is ennyire ijedt? Mi hozott keserűséget az édes tudatba, miszerint ismét láthatom a lányomat?

A válasz talán az idő volt, a változás…

-Szívem, nincs semmi gond-lépett mögém Carlisle, miközben puhán simogatni kezdte vállamat.-Aurora visszajön. Ezt mondta neked, nem igaz?

-De, pontosan-sóhajtottam.- Bár itt lenne már, bár mellettem lehetne-modntam elmerengve.-De valamit még mindig nem értek. Te mi miatt nem hallottad őt? Mi miatt nem hallottad a farkasokat? Én mennyivel vagyok másabb, mint te?

-Én is gondolkodtam ezen- lehelt csókot fejem búbjára.-És jutottam is valamire…azt hiszem. Miután James, az alfa farkas az apád, a génjeit te is örökölted tőle, de valami miatt ezek még sem éledtek fel benned, emiatt nem lettél farkas. De pár képességet, amit ők is birtokolnak te is kifejlesztettél magadba, igaz talán csak tudat alatt. Emberként nem voltak furcsa álmaid? Álmok, amik annyira valósnak tűntek, mintha te is valóban benne lettél volna?

-Ami azt illeti, nem is egy-vallottam be.-Többször is álmodtam farkasokkal…ezekkel a farkasokkal-hangsúlyoztam-, mintha mellettük lettem volna.

-Ezekszerint álmodban kommunikáltál velük. De mikor vámpírrá váltál, ez a képesség felerősödött benned, mintha a vasat tűzben edzenéd. Most emiatt hallhatod őket.

-És Aurora? Ő miként válhatott farkassá, hiszen a génjeim…

-Talán nem csak a te, hanem a benned fel nem éled génállományt is örökölte-vont át ölébe.-És mikor Ő lett…másnap már vámpír voltam. Kutatásaim alapján, mikor valaki ilyen gént hordoz, mint Aurora; már az ellenség pillanatnyi jelenléte is kiválthatja a gének aktiválódását az illetőben. Én amikor csak tudtam, mindig ellátogattam hozzád, és ezt a pocakodban fejlődő lányunk is érezte. Egy vámpír mellett élt öt éven át…

-Nem a te hibád-pillantottam rá, mikor szemében megláttam felcsillanni a magahibáztatás szikráit.-Te mellettünk akartál lenni, mint bármelyik férfi, aki nemsokára apa lesz.  Az én génjeim tették azzá, ami; ha valaki itt tehet valamiről az csakis én lennék.

-Semmi esetre sem-mélyesztette szemeit szemeimbe.-Ami bennünk van, ami minket felépít az ellen nem lehet harcolni. Nem tehetsz semmiről, nekem elhiheted.

Ebben a pillanatban, mintha csak a mondat végére várt volna, mindent bezengő farkasvonítás hasított keresztül Hoquiam erdején. A madarak ellibbentek a fáról, a nem messze álló őzsuta sebesen iramodott el az ellenkező irányba, mikor fülüket megcsapta eme hatalmas ragadózó énekhangja. Még én is összerezzentem.

-Itt vannak-suttogtam halkan.-Itt vannak, már nincsenek messze.

-Hallasz valamit?-pillantott rám kíváncsian.-Hallod, amit gondolnak?

-Halkan-állapítottam meg.-Pillanat…

Én nem bízom bennük, ezek vámpírok!

-Nem bíznak bennünk-tolmácsoltam.-De…

Mondatomat halk kopogás szakította félbe, mire kicsit bátortalanul emeltük fel tekintetünket a hang irányába.

Három szív lüktetett a kinti hidegben. Volt, mely hevesen, másik higgadt ütemmel ismételte ugyanazt a ritmust, de semmi kétségem nem volt affelől,  melyik volt lányom dobbanása. Álmomban is felismertem volna, mikor kicsi szíve megdobbant karjaimban, mikor magamhoz öleltem őt. A ritmus, a temperamentum azóta sem változott.

Kezemet félve emeltem a kilincsre, s mikor kinyitottam, szembe találtam maga a lányommal. Az én kis Hajnalommal.

Hihetetlen volt, milyen nagyra nőtt. Hosszú, hullámos haja, mint arany hullott a vállára; zafírszín pillantása, mint valamilyen gyémánt csillámlott hószínű arcának pirult rózsái felett. És mosoly villant arcára. El sem hittem, hogy földi teremtmény ennyire szép lehet, vagy talán angyal lenne? Már pici lányként is csodaszép volt, de ha mondhat ilyen egy anya, most talán még szebb volt, mint akkoriban.

-Aurora? Te lennél az, csillagom?

-Mama-simult hozzám örömmel.

El sem hittem, hogy ismét itt van az otthonunkban.

-Annyira hiányoztál, kicsim-simítottam meg .-El sem tudtam képzelni, mi lelt.

-Nekem is hiányoztál-pillantott szemeimbe.-Annyira…nem is tudom. De mostantól mindig itt leszek, soha többé nem megyek el innel-emelte meg tekintetét, mely azonnal összefonódott édesapjáéval.

Ekkor Carlisle is közelebb lépett. Halovány mosolya zavartságról árulkodott, szemeiben meghatottság csillogott hevesen, s nem is tudta, mit kellene most mondania előtte álló csodaszép lányának.

-Kicsim-szólalt meg halkan.-El sem hiszem…milyen nagyra nőttél, virágom.

-Te is hiányoztál, papa-ölelte meg.-Minden hiányzott, ami ide kötött engem. Az otthon, a dicsírő szavaitok, mikor velem játszottatok, a mama főztje-kuncogott fel halkan, mire mi is nevetni kezdtünk. Ám a pillanatot egy éles „aham” szakította félbe, mire tekintetünket a másik két emberre…férfira szegeztük, kik kissé feszengve álltak az ajtónknak támasztva.

-Öhm…-mást nem tudtam mondani ebben a pillanatban. A két férfi merőben különbözött egymástól. Az egyik fiatal, tizenéves, mint Aurora. Haja fekete volt, mint az éjfél, szemei barnán csillogtak, és bőre majdnem annyira fehér volt, mint lányunké. A másik idősebb volt, körübelül én korom beli, talán valamivel idősebb. Barna haja csokoládé színű volt, amely éles kontrasztot képzett smaragdszín szemeivel, amiből azonnal rájöttem…az apámmal állok szemben.

-Apa?-pillantotam rá kérdően.

-Esme-bólintott finoman.-Hasonlítasz anyádra.

-Nem is tudom, mire véljem ezt-nevettem halkan, mire ő is felkuncogott. Ezelőtt sosem láttam apámat. Mindössze pár régi kép, ami emlékem róla, semmi több. De immár nem tűnt olyan embernek, mint aki szánt szándékkal hagyta el a lányát. Nem is  hittem volna róla, de anyám annyiszor elmondta, hogy ez a mese élt az elmémben róla.-És a fiatalember szemében kit tisztelhetek?

-Nocte Lucien-nyomott csuklómra apró csókot.-Örömömre szolgál, hogy végre személyesen is megismerhetem, hölgyem. Aurora sokat mesélt önről, és , Uram-fordult szerelmemhez-, őszinte csodálatom, amiért ilyen csodás a lánya.

-Ezt örömmel hallom-állt mellém Carlisle.-De pontosan ki is lenne Ön, Mr. Lucien?

-Papa-nézett ránk komolyan Aurora.-Ő az udvarlóm...